Egy alkalommal, amikor fiatalokkal Spanyolországba utaztunk busszal, egy ifjúsági találkozóra, menet közben megálltunk a tengerparton pár órát pihenni. Persze mint minden fiatal, mi is azonnal belevetettük magunkat a vízbe. Nem telt bele öt percbe, hogy a sógorommal kitaláljuk, hogy ússzunk beljebb. Nagyobbak a hullámok, izgalmasabb. Mégis mi baj lehet? Akkor éreztük, hogy lehet baj, amikor már a hullámoktól nem láttuk egymást, csak pillanatokra. A tenger elválasztott minket, és ez félelmetes volt.

János is valami ilyenen ment keresztül Pátmosz szigetén, amikor a következő sorokat írta:
„És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé.”
(Jelenések könyve 21,1)

Nagyon sajnálnám, ha az új földön nem lenne tenger, mert nagyon szeretem. Úgy képzelem el, hogy feleségemmel és a gyerekeimmel egy olyan helyen lesz a házunk, ahol egyik oldalon a tenger, másikon meg a hegyek lesznek. Feleségem a hegyekért van oda. Nagyon sajnálnám, ha nem lenne többé tenger, amiben fürödhetnék vagy gyönyörködhetnék. Még jó, hogy ez a szakasz nem is erről szól.

János Pátmosz szigetén egy börtönszigeten van szeretteitől elzárva. Mindent csak késve, hírből ismer, ami velük történik. Minden nap, tennivalói végeztével, a tenger partján csodálhatta, ahogyan a nap lebukik a víz alá, de neki ez nem volt olyan gyönyörű látvány, mint nekünk lenne. Neki a tenger egy áthidalhatatlan akadály volt közte és azok között, akiket szeret. Számára a tenger nem a szépség, hanem a fájdalom jelképe. Nem az élet, hanem a veszteség jelképe. Számára az egész csak egy fal, amely nem engedi, hogy átölelje a családját, barátait, testvéreit.

Aztán egy nap látomást kap. Látja, hogy „tenger sincs többé”. Látja, ahogy minden lánc lehull, a falak leomlanak, és a tükörsima tengeren akár át tud sétálni. Többé nem választja el senki azoktól, akiket szeret. Látja, ahogy egy teljesen új világ bontakozik ki a szemei előtt. Egy olyan föld, amiben nem fér meg a fájdalmas búcsú és elválás. Ahol a király nem erővel, hatalommal vagy hadsereggel, hanem szeretettel uralkodik a nép felett.

Én nem szeretnék egy tenger nélküli világot, mert szeretem a tengert, viszont szeretnék egy olyan világot, ahol nincs semmi, ami elválaszt azoktól, akiket szeretek, és Istentől. Lehet, hogy nem ma, és nem holnap, lehet, hogy csak évek vagy évtizedek múlva látom meg ezt az otthont, de ott akarok lenni. Abban a világban akarok élni, ahol nem lesz fájdalom és gyász, nem lesz könny, és szenvedés, mert az ezek mind elmúltak. Olyan világban akarok élni, ahol, amikor majd visszagondolok a mostani nehézségeimre, apró ecsetvonásoknak tűnnek majd egy hatalmas és gyönyörű festményen.

Én ebbe az országba készülök. Tarts velem te is!

Ömböli Dávid
Somogy megyei körzet lelkésze