Isten képmására teremtve

Ismerd be te is, hogy az átlagos a legjobb, amivé válhatunk.

Torben Bergland

Mi, emberek, a képek megszállottjai vagyunk. A fényképezőgép tizenkilencedik század közepén történt feltalálása óta ez a technológiai eszköz az, amit oly sokszor a bennünket körülvevő világ felé irányítunk. Amikor a mobiltelefonok előlapi kamerái elérhetővé váltak, a fókuszt a világról saját magunkra fordítottuk. Immár a szelfik korát éljük.

Van azonban egy paradoxon a szelfikkel kapcsolatban. Egy tanulmány kimutatta, hogy 82 százalékunk inkább szeretne normális képeket nézegetni a közösségi médiában, mint szelfiket. A szelfiket gyakran az én központú nárcizmussal és a hiteltelenséggel hozzák összefüggésbe, és ezeket a dolgokat nem szívesen látjuk másokon. Ezen és más megfigyelések alapján egyes kutatók azt mondták, hogy „a szelfiknek soha nem lett volna szabad olyan népszerűvé válniuk, mint amilyenek valójában”. (1)

A magunkról készült képek iránti rajongásunk, sőt megszállottságunk nem új keletű. A római költő, Ovidius Metamorfózisok 3. könyvében találkozunk a görög mitológiából ismert Narkisszosz történetével. Ez egy tartalmas elbeszélés az emberi természet, valamint az önmagunkhoz és egymáshoz való viszonyunk feltárása szempontjából.

Íme egy részlet a történetből:

Narkisszosz a vadászattól és a déli hőségtől elfáradva egy gyönyörű, békés, tiszta, tükörsima tavat talál. Ott lefekszik. Miközben lehajol, hogy szomját oltsa, egy másik szomjúság támad fel benne. Miközben iszik, meglátja magát a víztükörben, és szerelembe esik. Szerelmes egy elképzelt és anyagtalan testbe, mert azt hiszi, hogy a tükröződő árny méltó a szerelmére. Végül már mozdulni sem tud, mert annyira belebolondult önmagába.

A probléma

A Narkisszoszról szóló mítosz a nárcizmus problémáját tárja elénk: az embert, aki nem képes mást szeretni, hanem önmaga képmását keresi és szereti. Az ilyen szeretet azonban elpazarolt szeretet. A kép, amelyet önmagáról lát, nem tudja őt viszontszeretni. És amikor rájön, hogy minden hiábavaló, elveszíti az életét. Egy ősi történet ez, amely mégis éppoly aktuális az emberiség számára, mint valaha.

Nemcsak a szelfik korában élünk, hanem a nárcizmus korában is, hiszen az emberiség története a nárcizmus története. A bűn története a nárcizmus története.

A Psychodynamic Practice című folyóiratban Pat MacDonald csoportanalitikus pszichoterapeuta a következőket írta: „A kapzsiság, az önimádat, a felszínes kapcsolatok, az arrogancia és a hiúság egyre növekvő szintje mindenütt nyilvánvaló, anélkül, hogy bárki is boldogabbá vált volna tőle … A nárcisztikus vonások, amelyek a hiúsággal, arroganciával, a különlegesség érzésével, az empátia hiányával és a másokkal való kevés törődéssel járnak együtt, egyre gyakoribbá válnak”.(2)

Ezt egy világi, tudományos folyóiratban írták. De a szavak Pál apostol Timóteushoz intézett üzenetére emlékeztetnek: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek, szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint Istent.” (2Tim 3,1-4 RÚF).

MacDonald folytatja: „Az önértékelésben súlyos zavarok rejtőzhetnek, amelyek az egyént Narkisszoszhoz hasonlóan az önimádat és a nagyképűség sekélyes világába zárhatják, ahol nincsenek szívélyes vagy szeretetteljes kapcsolatok. A grandiózus önérzet a mély kisebbrendűségi érzésekkel szembeni védekezés, és nem állandó és nem következetes, így az egyén aközött tépelődik, hogy csodálatosnak vagy értéktelennek gondolja-e magát”.

„A nárcisztikus túlzottan a saját képére és arra összpontosít, hogy mások hogyan látják őt, megismételve Nárcisznak a vízben lévő tükörképével kapcsolatos megszállottságát. Az egyén olyan identitást hozhat létre, amely irreális, elbűvölő portrét mutat önmagáról, mesterségesen növelve ezzel az önbecsülését.”

A hétköznapi jó

Néhány évvel ezelőtt a családom összegyűlt karácsonyra. A bátyámmal a konyhában beszélgettünk az unokahúgommal, Dinával, a nővérem akkor 6 éves lányával. Olyan buta kérdéseket tettünk fel neki, mint például: „Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?”. Amikor ezt kérdeztük tőle, meglehetősen bosszús lett. Aztán olyan választ adott, ami az egyik legérettebb, legmélyebb és lélektanilag a legegészségesebb dolog, amit valaha hallottam: „Én csak egy átlagos ember akarok lenni!”

Átlagos ember: hétköznapi, középszerű, normális. Bárcsak mindannyian meg tudnánk elégedni ezzel. Világi mércével mérve Dina talán soha nem lesz több a hétköznapinál. De az én szememben ő egészen kivételes. Ő az egyik legrokonszenvesebb, legfigyelmesebb és legkörültekintőbb ember, akit ismerek.

Bárcsak Lucifer (Sátán) a mennyben azt mondta volna: „Én csak egy közönséges angyal akarok lenni!”. Bárcsak Ádám és Éva az Édenkertben azt mondta volna: „Mi csak átlagos emberek akarunk lenni!”. Bárcsak a mindannyiunkban élő nárcisztikus megadná magát, és megbékélne azzal a szépséggel, ami abban rejlik, hogy hétköznapi embernek lenni. Bárcsak felhagynánk azzal, hogy grandiózus, felfújt képeket alkossunk magunkról.

Lucifer a nárcisztikus prototípusa. Az Ézsaiás próféta könyve 14,13-14-ben olvashatjuk: „Pedig ezt mondtad magadban: Fölmegyek az égbe, Isten csillagai fölé emelem trónomat, odaülök az istenek hegyére a messze északon. Fölmegyek a felhők csúcsára, hasonló leszek a Felségeshez!” (RÚF).

Ez egy nárcisztikus nyelvezete és gondolkodása. „Én”, „nekem”, „enyém”. Az ördög hanyatlása és bukása az „én”-re való összpontosítása volt. A bukás óta minden emberi lény hanyatlása és bukása az „én” volt. Minden közösség, egyház, intézmény, társadalom, nemzet és birodalom hanyatlása és bukása az „én” miatt következett be.

A Sátán, majd az emberiség bűnbeesése óta a nagy tévelygés tárgya az, hogy mit is jelent valójában az Istenhez való hasonlatosság. Az emberiség bevásárolt az ördög téveszméjéből, hogy mit jelent Isten hasonlatosságában lenni. Sátán, majd az emberek irigyelték és kívánták Isten nagyságát, fenségét és felsőbbrendűségét. Arra vágyunk, hogy Istenhez hasonlóan mi is magasztosak legyünk. De Istenhez hasonlítani, képmásának lenni, valami egész másról szól.

Én vagy mi?

Isten igazi képmása a kapcsolati létben látható; hogy társas kapcsolatban, közösségben és kötődésben élünk. Ez a „mi”-t emeli ki, nem az „én”-t. Az ördög és az emberiség számára az alapvető kísértés és az alapvető bűn mindig is az „Én” felmagasztalása volt és lesz a „Mi” fölé. Amikor az „Én”-re összpontosítunk, akkor mások fölé akarunk emelkedni. Amikor a „Mi”-re összpontosítunk, akkor másokkal való kapcsolatokra vágyunk. Egynek lenni közülük, de nem föléjük helyezni magam. Átlagosnak lenni.

A Teremtés történetében, az 1Mózes 1-ben, egészen az emberiség megteremtéséig, minden teremtési aktus a „legyen” szóval kezdődik. Ezekben a részekben Isten igazán nem mutatja meg magát. Amikor azonban az ember teremtéséhez érkezünk, Isten szavai megváltoznak. Amikor Isten arra készül, hogy embereket teremtsen az Ő képmására, szavai feltárják annak lényegét, hogy ki Ő. Isten kinyilatkoztatja magát azzal, hogy azt mondja: „Teremtsünk”, „a mi képmásunkra” és „a mi hasonlatosságunkra”. Isten nem az „én”-ről szól. Isten, az Ő képmása és hasonlatossága a „Mi”, a „Miénk”. Isten a „Mi” -ről szól.

Az emberiség teremtésének története nem arról szól, hogy az ember a teremtés többi része fölé emeltetik. Hanem épp a bűnbeesés története szól arról, hogy az ember arra törekedett, hogy a teremtés többi része fölé emelkedjenek, akár olyan szintre is, hogy Istenhez hasonlóan felmagasztaltasson. A baj az, hogy Istentől elszakadva nem tudjuk elviselni annak az érzését, hogy milyen parányiak vagyunk. Ezért arra kényszerülünk, hogy ezt azzal kompenzáljuk, hogy olyan képeket alkotunk magunkról, amelyen keresztül nagyobbnak mutathatjuk magunkat annál, mint amilyenek vagyunk.

A nárcizmus az isteni hármasság képének ellentéte. Isten képe a „mi”. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetének, jóindulatának és harmóniájának tükröződése egy kapcsolatban, partnerségben, közösségben és kötődésben. Isten képmása az „Ők” teremtésében fejeződik ki: a férfi és a nő; a párkapcsolat; és ezen túl az emberiség közössége és a teremtés többi része.

Az énközpontú élet soha nem fog kielégíteni. A hírnév, a vagyon, a hatalom vagy bármilyen más, emberi mércék szerinti nagyság soha nem elégíthet ki igazán. Isten másokra összpontosít, másokat helyez előtérbe. Az Ő képmására vagyunk teremtve, és ezért csak a másokra összpontosító élet elégíthet ki igazán. Mivel Isten képmására teremtettünk, nekünk Istent kell tükröznünk a teremtés többi része számára: Az Ő jellemét, az Ő szeretetét, jóságát, jóindulatát, gondoskodását és a kapcsolatteremtés örömét. Erről szól az élet. Erre lettünk kitalálva.

És azokban, akik így élnek, Isten képe ma is megmutatkozik. „Akkor Isten így szólt: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a jószágokon, az összes vadállaton és az összes csúszómászón, ami a földön csúszik-mászik. Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (1Mózes 1,26-27 RÚF).

1 S. Diefenbach and L. Christoforakos, “The Selfie Paradox: Nobody Seems to Like Them, Yet Everyone Has Reasons to

Take Them. An Exploration of Psychological Functions of Selfies in Self-presentation,” Frontiers in Psychology 8 (2017), https://doi.org/10.3389/fpsyg.2017.00007.

2 P. MacDonald, “Narcissism in the Modern World,” Psychodynamic Practice 20, no. 2 (2014): 144-153, https://doi.org/10.1080/14753634.2014.894225.

Eredeti cikk: https://adventistreview.org/magazine-article/created-in-the-image-of-god