Igei üzenet – 2021. 04. 30.

„Szólítanál és én felelnék neked, kívánkoznál a te kezednek alkotása után.” – (Jób 14,15)

Nem tudom, hogy ki hogyan van vele, én szeretek barkácsolni. Többnyire inkább elromlott dolgokat javítgatok és teszek újra működőképessé, és csak ritkábban „alkotok” valami újat. Az utóbbinak is megvan persze a maga öröme, de az előbbinek is! Nekem már az is örömöt és sikerélményt jelent, szerez, ha valami kidobásra ítélt dolgot újra működésre bírok – és így azután maradhat.

Hogy miért? – nem tudom. Egyszerűen ilyen alkat vagyok. Szeretem a meglévőt megkímélni, vigyázni rá, és ha valamiért mégis rosszul alakul, akkor megmenteni és tovább éltetni.

Emlékszem, kiskoromban egy május 1-i felvonuláson kaptam egy lufit, és ahogy hazaértünk, rögtön eldurrant, még a kapualjban. Sírtam – ma is emlékszem rá. Mondták, hogy ne sírjak, majd veszünk másikat, de a másik engem nem vigasztalt, mert emez már rövid idő alatt is a szívemhez nőtt, a sajátomnak éreztem. Pár éve ugyanez történt a kisebb fiammal is – teljesen megértettem a keserves sírását – olyan, mint én, gondoltam.

Ma már felnőttként javítgatom, amit lehet, amit tudok. Eddigi büszkeségeim pl. az automata zár cseréje a Golf 4 vezetőajtajában, más kisebb szerelések a kocsin, vagy egy laptop számítógép teljes szétszedése, a hűtőjének kitisztítása és újrapasztázása (tudom, minden viszonylagos, de nekem ez volt az első, és olyan halk lett tőle). Ilyenek. Most épp egy vérnyomásmérő és egy botmixer vár. Persze nem mindig járok sikerrel, de amikor igen, az azért is kárpótol, ami nem sikerült. A beállítottságom főleg akkor ütközik ki, amikor nem anyagi kérdésről van szó, mert egyszerűbb lenne másikat venni (az autócsere az autózár miatt persze nem ez az eset), és mégis a régit próbálom menteni és újra használhatóvá tenni. Pedig más már rég kidobná és tovább lépne.

Egyszer el is gondolkoztam, hogy amit csinálok, ráadásul élvezettel, az – ha nagyon-nagyon távolról is, de – hasonlít arra, amit Isten tesz velünk és a világunkkal: ahelyett, hogy az első bűneset után hagyta volna az emberpárt és velük a világunkat menni a süllyesztőbe (velük együtt?), Isten az „új beszerzése” helyett a „javítgatás” mellett döntött. Pedig fáradságos, szöszölős, ráadásul évezredekig tart, miközben magával a megmenteni kívánt, de vonakodó „munkadarabbal” is küzdeni kell, amihez, ha hozzávesszük, hogy nagyobb részt hiába, mert a többségnek végül úgyis ugyanaz lesz a vége – végképp nem értjük. Azokban az esetekben pedig, amikor sikeres lesz a javítás, ezeknek igen nagy az ára – végtelen nagy. De Ő mégis ragaszkodott hozzánk, konkrétan az eltorzult, bűnössé vált keze munkájához! Így is, ezen az áron is! Erre nem alkalmas megfogalmazás, hogy „ezt nehéz felfogni”, mert valójában nem nehéz, hanem lehetetlen. Mi ezt nem tudjuk megérteni, bármennyire is legfőbb kedvezményezettjei vagyunk annak, amit tesz.

A legtöbb, amit tehetünk, hogy meglátjuk ebben a szépséget, és magunkévá tesszük az Ő szemléletét, ami merőben ellentétes a fogyasztói társadaloméval, ti. azzal, hogy „vedd meg, emészd fel, majd vegyél másikat, mert ettől nő az önértékelésed – meg persze a piaci szereplők profitja”. Isten ellenben azt mondja: „műveld és őrid a keretet”, viseld gondját annak, ami van, és ha mégis történne vele valami, akkor próbáld megmenteni! Igaz ez a tárgyakra is, de leginkább arra, hogy hogyan tekints a felebarátodra!

Te kire akarsz hasonlítani? A sokadik, manipulált, buta fogyasztóra, vagy a Teremtődre?

Stramszki István
egyházterületi kincstárnok