Hetednapi adventista lelkész vagyok Izraelben. Ez az én történetem

Egy helyi gyülekezet lelkésze megosztja a háború során megélt kihívásait és örömeit.

Israel Field, és az Adventista Szemle

Veszélyes időket élünk. Ehhez kétség sem férhet. Alig találni már biztonságos helyet a világon. Bárhová megyünk, mindenütt bűnözés, erőszak és bizonytalanság uralkodik. De a Közel-Kelet kiemelkedik, mint olyan terület, ahol az instabilitás még nagyobb.

A feleségem és én bevándorlók vagyunk Izraelben, ahol hat éve szolgáljuk az Urat.* Bár idővel hozzá lehet szokni a terrortámadásokkal való együttéléshez, az igazság az, hogy semmi nem készíti fel az embereket arra, hogy szembenézzenek egy háborúval.

Az október 7-i Hamász-támadások után, ahol több mint 1200 izraeli vesztette életét, az izraeli lakosok bizonytalanságérzete exponenciálisan megnőtt. A lakosság állandó készültségben él. A háború kezdete óta több ezer alkalommal megszólalt a riadó. Minden egyes riasztás azt jelenti, hogy rakétákat lőttek ki Izraelre, és életünk veszélyben lehet. Ilyenkor, amilyen gyorsan csak lehet, el kell jutnunk egy rakétabunkerbe. Attól függően, hogy éppen hol vagyunk, 15 másodperc és 1 perc között van az az idő, ami alatt biztos helyre kell érnünk. Már senki sem érzi magát biztonságban. Források szerint az október 7-i Hamász-támadások óta Izraelben 600 százalékkal nőtt a fegyvertartási engedélyek iránti kérelmek száma.

Az emberek biztonságban akarják érezni magukat. Meg akarják védeni magukat támadás esetén, és meg akarják védeni a sajátjaikat is. Ez a fajta stressz fizikai kellemetlenségeket is okoz. Egy gyülekezeti tag például arról számolt be, hogy a háború kezdete óta erős gyomorfájdalmai vannak.

Sokan úgy reagálnak ezekre a stresszorokra, hogy idejük nagy részét a háborúval kapcsolatos hírek fogyasztásával töltik. Órákat töltenek a tévé előtt, hogy minél több információt gyűjtsenek arról, mi történik és mi történhet – de ez a hozzáállás csak növeli a stresszt és a szorongás érzését. Hogyan pásztorolhatjuk a nyájat ilyen időkben?

Van legalább egy adventista család Ashkelonban, mindössze 15 kilométerre a Gázai övezettől, a Hamász rakétái által súlyosan sújtott városban. Sok éjszakájuk telt úgy, hogy el kellett menekülniük lakásukból, és egy rakétabunkerben kellett aludniuk, amelyek általában a föld alatt vannak. Számukra még a kutyájuk sétáltatása is valódi veszélyforrássá vált.

A feleségemmel már nagyon vártuk, hogy meglátogassuk őket. Megvártuk, hogy a támadások alábbhagyjanak, és elutazhassunk hozzájuk. Ahogy közeledett a nap, láttuk a hírekben, hogy egy rakéta csapódott be a 4-es főúton, amely Tel Avivot köti össze Ashkelonnal. Úgy döntöttünk, várunk még egy kicsit. Amikor végre eljutottunk hozzájuk, nagyon jólesett, hogy imádkozhattunk velük és megölelhettük őket. Háborús időkben az egyetlen védelmi fegyverünk az ima.

Az Isten ígéreteibe vetett hit volt az erőnk és reménységünk. A mi legnagyobb küldetésünk ezekben az időkben az, hogy bátorítást csepegtessünk testvéreinkbe. A helyzet nagy kihívást jelent. Néhány gyülekezeti tag úgy döntött, hogy elhagyja Izraelt, mert attól félnek, a háború csak rosszabb lesz. Sok polgár elhagyta a Gáza melletti városokat, és az ország központjában keresett menedéket. Gyülekezetünk tagjai közül azonban sokan otthonukban maradtak. Vannak bizonyos okok, amelyek megakadályozták őket abban, hogy máshová költözzenek.

Egy gyülekezeti tag, aki aneszteziológusként dolgozik az ashkeloni kórházban, azt mondta nekünk, amikor meglátogattuk, hogy egy rakéta csapódott be egy épületbe, amely nagyon közel volt az övéhez. Más rakéták is eltalálták a kórházat, ahol dolgozik. Tanúja volt annak, hogy a 91. zsoltár szó szerint beteljesedett a saját életében. „Isten sokszor megvédett minket a látható veszélyektől, és olyanoktól is, amelyekről nem is tudtunk” – mondta nekünk csodálkozva és hálát adva Istennek.

A háborúk miatt reszketünk a félelemtől; de arra is képesek, hogy éreztessék velünk, mennyire szükségünk van Istenre, és mennyire függünk tőle.

A háború sokakat arra késztetett, hogy visszatérjenek az egyházba. Éppen ilyen időszakokban, amikor olyan sebezhetőnek és haszontalannak érezzük magunkat, vágyakozunk arra, hogy odafordulhassunk valakihez, aki sokkal erősebb és hatalmasabb nálunk. Ilyenkor keressük a mi Mindenható Istenünk jelenlétét.

Egyházként virrasztásokat, böjtöket és természetesen imaórákat tartottunk. Követtük a Biblia tanácsát: „Fáradozzatok annak a városnak a jólétén, ahová fogságba vitettelek titeket, és imádkozzatok érte az Úrhoz, mert annak a jólététől függ a ti jólétetek is!” (Jeremiás 29,7).

Nem szűntünk meg imádkozni az Úrhoz, hogy adjon nekünk békét. Nem szűntünk meg imádkozni az áldozatok családjaiért. És nem szűntünk meg imádkozni azért, hogy az elraboltak visszatérhessenek szeretteikhez. A háborúk mindig sok szenvedéssel járnak. A mi üzenetünk pedig a béke és a remény üzenete. De a Hetednapi Adventista Egyház nem csak lelki munkát végez. Belevetette magát mások szolgálatának fizikai munkájába is.

Fiataljaink a cserkészszövetségeken keresztül több száz olyan gyermekkel foglalkoznak, akiket evakuáltak városaikból, mert túl közel vannak a veszélyzónákhoz. Más gyülekezeti tagok azon fáradoznak, hogy a katonákat élelemmel és elegendő pihenéssel támogassák és szolgálják ki.

A mi küldetésünk az, hogy másokat szolgáljunk. A háború pedig lehetőséget ad arra, hogy olyan emberekhez is eljussunk, akik nem ismerik az egyházunkat; megkérdezik tőlünk, hogy kik vagyunk, és miért tesszük, amit teszünk. Ezek egyértelmű lehetőségek, amelyeket nem hagyhatunk ki, hogy tanúságot tegyünk, és lebontsuk azokat az előítéleteket, amelyeket sokan táplálnak az egyházzal szemben.

Sokan kérdezték tőlünk: „Mit csináltok még mindig ott? Miért nem küldenek vissza benneteket egy humanitárius járattal?” De az igazság az, hogy egy pásztor nem mehet el, és nem hagyhatja sorsukra a juhait.

Erkölcsileg nem érezzük helyesnek azt, hogy repülőre szálljunk és saját biztonságunkat keressük, amikor egyháztagjaink többsége még mindig az országban van. Ha a háború és a veszélynek való kitettségünk fokozódna vagy jelentősen megnövekedne, az egyház tudni fogja, hogyan kell életbe léptetni a szükséges mechanizmusokat, hogy gondoskodjon a dolgozóiról. A legfontosabb azonban az, hogy amíg az Urat szolgáljuk, addig Ő az, aki gondoskodik rólunk.

A mi reménységünk nem a Vaskupolában, Izrael rakétaelhárító rendszerében van.; sem Izrael hatalmas hadseregének taktikai képességeiben. A mi reményünk az Úrban van. Ő az, aki gondoskodik népéről és őriz bennünket. Ő a mi egyetlen igaz menedékünk. Nem tudjuk, hogy ez a háború világméretűvé növekedik-e. Azt viszont tudjuk, hogy a háború és az ezzel járó háborús hírek erőteljes jelei az eljövendő nagyobb dolgoknak és egy fényesebb jövőnek. Ez a mi reményünk és ez a mi üzenetünk.

Maranatha!

*A személyes információkat biztonsági okokból visszatartottuk.

A cikk forrása: https://adventistreview.org/commentary/i-am-a-seventh-day-adventist-pastor-in-israel-this-is-my-story