„…az alázatosakhoz szabjátok magatokat”

Sokat olvasom mostanában János evangéliumát. Megható, ahogy a szeretett és csodálva viszont szerető tanítvány évtizedekkel később bemutatja Mesterét. Őt, aki bemutatta neki Önmagán keresztül az igaz Istent, Őt, aki megismertette vele az Atyát. Nem tudom neki milyen téves elképzelései voltak, mert az mindenkinek van, de megismerve Isten személyes szeretetét, megváltozott a gondolkodása, az érzései és a magatartása is. Elfogadta és megtanulta, hogy élete minden gondolatát, szavát és tettét Jézus példáján szűrje meg. Hálás volt a kegyelemért, hálás, hogy Isten elfogadta gyengeségeivel, hálás, hogy erőt és bölcsességet ad neki egy szerető életre, és teljes megváltást az örök életre.

Egy eseményt emelek ki az általa írt evangéliumból, ami valószínűleg nagymértékben hozzájárult a tanítványok teljes megtéréséhez, a pünkösdi tapasztalatukhoz. Az utolsó vacsorán, azon belül is a gyakran idézett lábmosáskor történteket, (János 13, 1-17).  A csendben, amikor a tanítványok egymásra várnak, Jézus felkel és sorban mindenki lábát megmossa. El tudjuk képzelni a tanítványok megdöbbenését, riadtságát, de a leleplezettek szégyenét is, amikor ezt látják. „Uram, te mosod meg…”? Tőled nem vártuk, Tőled nem kell. Ez teljesen méltatlan lenne. Főleg egy Szent, egy Igaz Isten-Ember ne akarjon értünk tenni valamit, nem érdemeljük meg, nincs is értelme. Mi megszoktuk a rosszat, nem várunk többet, se magunktól, se másoktól, nem hoz változást. A mi harcunk inkább Sziszifuszi küzdelem, semmint Krisztusi győzelmek. De Jézus csak annyit mond: „…most nem érted, de eljön az ideje”, és mossa tovább a lábaikat. Péter már másodszor küldené el magától Jézust, de Ő nem enged neki, és ez Péter szerencséje és ez a miénk is. Jézus egyik utolsó erőfeszítése a lábmosás, amit őszinte, szerető szívvel tesz meg tanítványaival, mert „…szerette az övéit mindvégig…”. Küzd értük, hogy mire elmegy, addigra felkészüljenek az Ő hűséges és hiteles képviseletére. Sok tanítást hallottak Tőle, sok csodát láttak, amiket elmesélhettek volna másoknak, de ez még nem lett volna elég az apostolsághoz és az eredményes misszióhoz. „Hogyan vihetné Krisztus e lelkeket olyan helyre, ahol Sátán nem aratna felettük döntő győzelmet? Miként tudná megmutatni nekik, hogy a névleges tanítványság nem teszi őket tanítványokká, és nem biztosít számukra helyet az Ő országában? Miként tudná megmutatni nekik, hogy csak a szeretetből fakadó szolgálat és a valódi alázatosság az, amely létrehozza az igazi nagyságot? Miként lobbanthatná lángra szívükben a szeretetet, és miként tehetné képessé őket arra, hogy felfogják azt, amit mondani kívánt nekik?” (E. G. White: Jézus élete 562. oldal)

Jézus megtette azt, amit közülük senki nem vállalt, hogy a jóságnak ez az emberi mértéket meghaladó nagysága később őket is nagyon jóvá tehesse. A lábmosásból megértik hogyan tekintsenek egymásra, hogyan bánjanak egymással. Összetört nyilvánvaló és rejtett büszkeségük. Megértik az igazán nagy kérdést: ki tud lemondani Isten javára a maga igazáról azáltal, hogy megteszi azt, amit emberi természete nem akar. Most látják mit értett azon Jézus, hogy „…aki nagy akar lenni, az legyen mindenkinek a szolgája.” Hamarosan mindent meghatározó alapelve lesz életüknek, hogy „az az indulat legyen bennük, ami Jézus Krisztusban volt.” Mindent átható törekvésük az, hogy gondolkodásuk, lelkületük, életvitelük Jézuséra hasonlítson.

Ebben a minden korban hiú, versengő, türelmetlen, dicsekvő, irigy, kapzsi világban 50 nap múlva elindul 11 ember, hogy szavaikkal és életükkel bemutassák azt az Istent, akinek bölcsessége és ereje a szeretetében és alázatában van.

Nekünk pár nap múlva itt a pünkösdi hétvége, elősegítve az emlékezést az apostolokkal történtekre, és ott vannak az Úrvacsorák, hogy együtt tanuljuk a jézusi alázatot. Legyenek ezek alkalmak arra, hogy értelemmel befogadjuk Isten akarataként a megbékélést Vele és egymással, és tapasztaljuk meg azt a boldogságot, amit a rendezett kapcsolatok áldása jelenthet. Ahogy Jézus megfogalmazta: „Most, hogy tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha meg is teszitek.”

Frend László
nagykanizsai körzeti lelkész