Újra találkoznunk kell Jézussal

A nemzetközi egyház a misszió fontosságát hangsúlyozza új, 2024-es stratégiai tervében. Ehhez szeretnék egy szempontot adni, amely reményeim szerint segít mélyebb módon megragadni ezt a kérdést. A téma kapcsán érdemes egy pillantást vetnünk azokra a bibliai időkre, amelyek mintául szolgálhatnak annak megértésére, hogyan élhetjük meg egészségesen keresztény küldetésünket.

Jézus, a halála előtt elhangzó imájában így fogalmaz az Atyának: „ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba” (Jn 17,18); ezt a gondolatot később a tanítványainak is megfogalmazza (ld.: Jn 20,21).
Érdemes megfigyelni, hogy ez hogyan zajlott, és mi történt az első bizonyságtétel során.

Az evangélium szerint a magdalai Mária (vagy Mária Magdaléna) találkozik először az feltámadt Úrral (Jn 20,11-17; Mk 16,9). Mária számára ez egy minden tekintetben meghatározó élmény. Egyrészt Krisztus személyesen jelenik meg a számára, másrészt a nevén szólítja, ami a személyes ismertségen túl az Isten általi szeretettségét, elfogadottságát, élete, személye megbecsültségét közvetíti felé. A nő érzékeli ezt, befogadja, amit jól mutat, hogy Jézus lábai elé borult. Mária első dolga volt a találkozó után, hogy elment és „hírül adta a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondta neki.” (Jn 20,18) Egyes magyarázók a magdalai Máriát az apostolok apostolának nevezik. János hallgat róla, de Márktól tudjuk, hogy Mária bizonyságtevése nem talál pozitív fogadtatásra, ugyanis kételkednek szavai hitelességében (Mk
16,9-11). Végül a tizenegy is személyesen találkozik az Úrral…

Mit tanulhatunk ebből? A misszió alapja, kiindulópontja, vagy ha úgy tetszik a középpontja a személyes találkozás, élmény Krisztus Urunkkal. Ha ez nincs, akkor nincs miről (kiről) beszélni, bizonyságot tenni, így minden más csak ennek a pótlékává, helyettesítőjévé válik. A feladat ezután csak annyi, hogy adjuk tovább, amit átéltünk; erre utal Jézus „tanúim lesztek” kijelentése (ApCsel 1,8). Egy hiteles tanú csak arról beszél, amit átélt, látott, hallott, tapintott (ld.: 1Jn 1,1-4), másról nem is kell szólnia.

Ezen a ponton érdemes megismernünk egy egyszerű lelki törvényszerűséget. Csak azt a lelki tartalmat fogjuk igazán megérteni, amelyet továbbadtunk (és megéltünk). A megértés itt nem mentális folyamatot jelent, inkább azt, amelynek során az átélés eljut az „agyunktól a szívünkig”. Mások ezt részesedés általi tudásnak nevezik, mert akkor válik a sajátunkká, ha már részévé vált az életünknek; ennek útja a szeretet (nem véletlenül beszél az apostol „szeretet által munkálkodó hitről” – Gal 5,6). Amit, vagy akit szeretünk, azt már beengedtünk a szívünkbe, életünkbe, vagyis részesei vagyunk, részesedtünk a másik életéből.

Egy lelki tartalom mélyebb megértése tehát mélyebb megélést tesz lehetővé, ami a keresztény ember hitelességének az alapja. Így lesznek szavaink és tetteink összhangban egymással. Ahhoz, hogy legyen miről (kiről) beszélnünk, újra találkoznunk kell Jézussal, így új inspirációt nyerünk, friss és hiteles élményről tudunk tanúskodni. Ez mélyebb megértést ad, ami hitelesíti szavainkat és tetteinket, amiről ismét tanúskodni szeretnénk. Vagyis kezdődik az egész ciklus elölről.
Ez az életszentség útja is, amely során Isten rajtunk keresztül szeret másokat…

Fenyvesi Péter Pál
A Bp. rákoscsabai körzet lelkésze