Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied

Miért küzdenek az emberek olyan sokat az önuralommal?

Hamarosan Jézust keresztre feszítik. Ahogy közeledett a nap, Jézus mélyen elkeseredett, és tanítványaival együtt elvonult a Gecsemánéba imádkozni.

Utasította Pétert, Jakabot és Jánost, hogy ők is imádkozzanak és őrködjenek.
Azonban, amíg Jézus imádkozott, ők elaludtak.

„Amikor visszament a tanítványokhoz, alva találta őket, és így szólt Péterhez: Nem tudtatok egy órát sem virrasztani velem? Virrasszatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” (Mt 26,40, 41).

A küzdelem

A test valóban gyenge. Érezted már úgy, mintha egy háború dúlna a saját elmédben? Ahogy Pál apostol leírja ezt a küzdelmet: „Mert gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével.” (Róm 7:22, 23).

Miért küszködik az ember annyira az önuralommal, és mit tehetünk ez ügyben?

A kérdés első részére egyszerű a válasz. Az emberiség édeni bukása óta kiszolgáltatottak vagyunk a régi idők villásnyelvű kígyójának, „az ördögnek” a megtévesztéseinek és támadásainak, aki „mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el” (1Péter 5,8), így örököltük a bűnre való hajlamot vagy hajlandóságot – amit Pál úgy nevezett, hogy „a bűn tagjaimban lévő törvénye”.

Tapasztaltál már egyszerre két ellentétes vágyat?

Talán szeretnél még egy tányérral többet enni egy finom ételből, de ugyanakkor nem akarod megtenni, mert nem akarsz hízni. Egyik szinten arra vágysz, hogy többet egyél (ez egy elsőrendű vágy), de egy másik szinten arra vágysz, hogy ne kívánj többet (ez egy másodrendű vágy).

Amikor valódi kísértésekkel szembesülünk, nincs másra szükségünk, csak erősebb akaraterőre, igaz? Ha elég keményen próbálkozom, talán sikerül a jobb belátásomat a gyengébb hajlamaim fölé kényszeríteni. Puszta akaraterővel talán elérhetek némi eredményt. De amennyiben a belső vágyaim és hajlamaim továbbra is az ellenkező irányba nyomnak, a puszta akaraterőre való hagyatkozás azt jelenti, hogy előbb-utóbb kudarcot vallok.

Nem pusztán arra van tehát szükségünk, hogy ellenálljunk az ilyen hajlamoknak, hanem arra, hogy legmélyebb belső vágyaink szintjén átalakuljunk, mert előbb-utóbb a tetteink azt követik, amire legmélyebben vágyunk – tudatosan vagy tudat alatt.

Mit tehetünk tehát?

Két szó:
Nézzünk Jézusra.

Pontosabban: nézzünk fel Jézusra – „a hit szerzőjére és beteljesítőjére” (Zsidók 12,2) – mint tökéletes példaképünkre és közbenjárónkra.

Jézus, a mi tökéletes példánk

Jézus az önuralom legfőbb példája.

A Gecsemánéban Jézus a végső megpróbáltatással nézett szembe.

Miközben tanítványai aludtak, azért imádkozott, hogy ha lehetséges, az Atya szabadítsa meg őt a szenvedéstől és a kereszthaláltól, de azért is imádkozott: „Mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied” (Lukács 22,42).

Így adta át akaratát, hogy összhangba kerüljön az Atya akaratával.

Egy bizonyos szinten Jézus inkább élni akart, mint szenvedni és meghalni. Ez nem volt bűnös vágy, de ellentétben állt azzal a mélyebb vágyával, hogy az Atya akaratával összhangban megmentse a világot.

Úgy döntött, hogy nem kerüli el a keresztet, ahogyan ő kívánta, hanem „az előtte levő öröm helyett” Krisztus „vállalta a keresztet” (Zsidók 12,2).

Amikor Krisztus szembenézett a kereszttel, nem láthatott át a sötétség felhőin. Akkor nem érezhette azt az örömöt, amely az értünk való áldozatából fakad. Nem hagyatkozhatott biztonságosan az érzelmeire, testi impulzusaira vagy közvetlen vágyaira. Ehelyett az Isten akaratáról szóló isteni kinyilatkoztatás igazságára támaszkodott, amely megmutatta, hogy hosszú távon mi a legjobb valójában, még akkor is, amikor a körülmények másként mutatják.

Jézus a buzgó imádság és az Atya akaratának való átadás révén győzedelmeskedett.

Ezzel szemben a tanítványai kudarcot vallottak.

Nem sokkal korábban Jézus megjósolta, hogy Péter háromszor fogja megtagadni Őt, és figyelmeztette, hogy a Sátán azt követeli, hogy Pétert „megrostálja”, mint a „búzát” (Lukács 22,31; 34). Péter tiltakozott, de miután Jézust letartóztatták, Péter pontosan azt tette, amit Jézus megjövendölt: átkozódott és hevesen tagadta, hogy egyáltalán ismerte volna Jézust (Mt 26,69-75).

A többi tanítvány is elbukott, ahogy Jézus megjövendölte (31. vers).

Ezzel szemben Jézus buzgó imádsággal és az Atya akaratának való átadással szilárdan állt a végső megpróbáltatásban – olyannyira, hogy még vércseppeket is izzadt (Lukács 22,44).

Ez nem volt könnyű feladat Krisztus számára.

Bár Jézusnak nem volt hajlama a bűnre, a kísértések, amelyekkel szembenézett, sokkal nagyobbak voltak, mint bármelyik, amivel mi valaha is szembe fogunk nézni. A világ összes bűnének súlyát a vállán hordozta. Ahogy Ellen White fogalmazott: „Soha nem érik az embert olyan erős kísértések, mint amilyenek Krisztust támadták”.1

Képzeljük el a kísértést a Gecsemánéban és azon túl. Képzeljük el a csábítást, hogy csak úgy elsétáljunk.

Bár Jézus isteni volt, nem volt szabad isteni hatalmát önmagára használnia, ezért nem használta isteni erejét arra, hogy ellenálljon ennek vagy más kísértéseknek. Ehelyett az Atyához imádkozott erőért és táplálékért, átadva akaratát az Atyának.

Krisztus önuralma elválaszthatatlanul összefüggött azzal, hogy átadta magát az Atya akaratának, és az ima által a felülről jövő erőre hagyatkozott.

A vizsgálatra felkészítő képzés

Jézus azonban nem a Gecsemánéban kezdett el imádkozni és átadni magát az Atya akaratának. Mindkettőt folyamatosan gyakorolta egész szolgálata során. Amikor eljött a súlyos megpróbáltatás, Ő már felkészült volt.

Korábban, amikor a Sátán megkísértette Őt a pusztában, Jézus minden kísértésre a Szentírással válaszolt – „Meg van írva” (lásd Mt 4,4, 7; 10).

Ha meg akarunk állni, különösen az utolsó napok végső válságában, akkor követnünk kell Krisztus példáját a folyamatos buzgó imádságban, az Atya akaratának való teljes átadásban, valamint a Szentírás tanításainak bensővé tételében és követésében – élve „minden igével, amely Isten szájából származik” (4. vers).

Ehhez azonban többre van szükség, mint a Szentírás felületes olvasására.

Még az ördög is képes idézni a Szentírásból – ahogyan tette, amikor Jézust megkísértette a pusztában (lásd a 6. verset). A Sátán azonban a szövegkörnyezetből kiragadva, kiforgatva idézte a Szentírást. Mi is megtehetjük ezt, vagy fogékonyak lehetünk arra, ha mások is ezt teszik, ha elhanyagoljuk Isten Igéjének gondos és mély tanulmányozását, ha elhanyagoljuk, hogy a Szentírás minden egyes részét az egész Szentírás tanításának fényében értelmezzük.

A nagy küzdelem elsősorban az elménk szintjén zajló konfliktus – azzal kapcsolatban, hogy miben hiszünk és mit akarunk, és végső soron arról szól, hogy kiben bízunk és kit szeretünk.

Ezért hangsúlyozza Pál apostol, hogy „foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre” (2Kor 10,5). Ezt nem pusztán a romlott gondolatok elűzésével lehet elérni; az elménk tanítványi mivolta megköveteli, hogy az elménket jó dolgokkal töltsük meg – a Szentírás és az imádság által.

Ez fegyelmet és rendszeres gyakorlást igényel, mint egy sportoló, aki egy versenyre edz. Az ember nem ébred csak úgy fel egy nap, és fut le egy maratont az olimpián anélkül, hogy előtte ne edzett volna hosszan és keményen. A verseny azonban, amellyel Krisztus követői szembesülnek, sokkal nagyobb, mint bármilyen maraton, különösen az utolsó napokban.

A versenyre való edzés metaforáját használva Pál így ír: „engedelmessé teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre” (1Kor 9,27).

A vég közeledtével az ilyen „edzés” egyre fontosabbá válik. A nagy küzdelem során az ördög a dezinformációs háborút vívja, és igyekszik megrészegíteni az embereket Babilon tanításaival és gyakorlatával (lásd Jel 12,7-9; 14,8). A vég előtt olyan hatalmas téveszmék és megpróbáltatások érik majd a világot, amelyek, ha lehetséges lenne, még a választottak is elbuknának.

Ellen G. White írta: „Az eljövendő harcot olyan szörnyű intenzitás fogja jellemezni, amilyennek a világ még soha nem volt tanúja. Sátán megtévesztései sokkal kifinomultabbak lesznek, támadásai sokkal elszántabbak. Ha lehetséges lenne, félrevezetné a kiválasztottakat.”2

Ahogy közeledik a vég, az önuralom – különösen az Isten akaratának való átadás tekintetében – egyre inkább ellenkultúrává válik. A világ még most is rendszeresen az élvezetek hajhászását hirdeti – tedd, amit akarsz, és légy, ami lenni akarsz, amitől jól érzed magad. A Szentírás ezzel szemben önmegtagadásra és önuralomra hív, az igazság megismerésére és követésére törekszik.

Az élvezetek korában az önuralom fontosabb, mint valaha.

Ahogy Péter írta: „Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el: álljatok neki ellen a hitben szilárdan, tudva, hogy ugyanazok a szenvedések telnek be testvéreiteken e világban.” (1Péter 5,8; 9).

Mint láttuk, Péter tudta, miről beszél.

Bár eleinte magabiztos volt, és kitartott amellett, hogy soha nem fog elesni, mint a többiek (Mt 26,33), Péter megtanulta, hogy a Sátán támadásaival szemben csak Isten ereje által lehet helytállni, ezért hozzátette: „A minden kegyelem Istene pedig, … miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni.” (1Pt 5:10).

Krisztusra tehát nemcsak mint tökéletes példaképünkre kell tekintenünk, hanem mint állandó közbenjárónkra is.

Jézus, a mi tökéletes közbenjárónk

Krisztus már most is közbenjár a hívőkért, mint főpapunk a mennyei szentélyben, és munkálkodik mindazokért, akik elfogadják őt Megváltónak és Úrnak. Ő „üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez, hiszen ő mindenkor él, hogy esedezzék értük” (Zsidók 7,25).

Hasonlóképpen szükségünk van a Szentlélek munkájára, aki „esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal” (Róm 8,26).

Bár az ördög hatalmának ideje lejár (Jel 12,12), továbbra is hatalmas ellenség marad, akivel szemben senki ne gondolja, hogy a saját erejéből meg tud állni.

Tartós győzelmet ebben a konfliktusban csak Krisztus és a Lélek ereje által lehet aratni. Valóban, „A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség”, és végül, de nem utolsósorban „önmegtartóztatás” (Gal 5,22-23).

Ahogy közeledünk a földi történelem végéhez, az ellenség csapdái és kísértései csak növekedni fognak, különösen Isten népe ellen.

Néhányan abban a téves elképzelésben élnek, hogy Krisztust követni könnyű lesz. A Szentírás azonban azt tanítja, hogy Krisztus követői súlyos megpróbáltatásokkal fognak szembenézni. Ahogy maga Jézus is megjósolta: „A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” (János 16,33).

A nap közeledtével tehát még szorgalmasabbnak és éberebbnek kell lennünk:

(1) buzgón imádkozni és figyelni,
(2) átadni akaratunkat Isten akaratának – nem az én akaratom, hanem Isten akarata legyen meg,
(3) fegyelmezni magunkat, és minden gondolatot Isten Igéje szerint foglyul ejtsünk, és
(4) józanul gondolkodva és felkészülve arra, hogy ellenálljunk az ellenség megtévesztéseinek és támadásainak ebben a kozmikus konfliktusban.

Mindez megköveteli, hogy folyamatosan bízzunk Isten értünk és bennünk végzett munkájában – felismerve, hogy Krisztus és a Szentlélek folyamatosan közbenjár értünk. Ahogy Ellen White fogalmazott: „Egyetlen pillanatig sem lehetünk biztonságban, hacsak nem támaszkodunk Istenre, a Krisztussal elrejtett életre. Az éberség és az imádság a tisztaság biztosítékai.”3

Önuralmunk elválaszthatatlanul összefügg azzal, hogy átadjuk magunkat Isten akaratának és bízunk az Ő erejében. Ahogyan az ág is elpusztul, ha elszakad a szőlőtőkétől, Krisztuson kívül semmit sem tehetünk (János 15:5). De Krisztussal együtt a végső győzelem biztosított. Krisztus soha el nem hagy el téged. Ő mindig segíteni fog neked. Add át magad neki és bízz benne. Önuralmat találsz majd a Neki való teljes átadásban.

1 Ellen G. White, Testimonies for the Church (Mountain View, Calif.: Pacific Press Pub. Assn., 1948), 4. kötet, 45. o.
2 Ellen G. White, The Great Controversy (Mountain View, Calif.: Pacific Press Pub. Assn., 1911), xi. o.
3 Ellen G. White, Prophets and Kings (Mountain View, Calif.: Pacific Press Pub. Assn., 1917), 84. o.

Írta: John Peckham

Read more at: https://adventistreview.org/magazine-article/not-my-will-but-gods
Eredeti cikk: https://adventistreview.org/magazine-article/not-my-will-but-gods