“Mindent az Isten dicsőségére műveljetek!” (1Kor 10,31)

Első olvasásra, hallásra ez az Ige nagyon elvontnak tűnik, pedig keresztényi életünk leggyakorlatiasabb tanácsa rejlik benne. Életünknek egy olyan főszabálya ez, ami mindig, mindenben eligazíthat és megmutatja a helyes utat.

A baj éppen az, hogy Isten dicsőségének a szolgálata részünkről nem ilyen egészen gyakorlati és konkrét dologban szokott megnyilatkozni, hanem nagyon is elvontan.

Felosztottuk az életet szent és világi félre, vannak szent és világi hivatásaink, szent és világi napjaink, szent és világi épületeink, szent és világi könyveink. Azt gondoltuk, hogy így mindkettőt megőrizzük, pedig mikor ezt tettük, mindkettőt megszegényítettük. Istentiszteletünk nem ér semmit, ha utána Istent bezárjuk a templomba és Nélküle megyünk ki a világba!  Bibliaolvasásunk sem ér semmit, ha utána Jézust belehajtjuk a Bibliánkba, mint a préselt virágot, és Nélküle kelünk fel mellőle. Imádságunk sem ér semmit, ha az imánkkal együtt az Istennel való életközösségünket is lezártuk.

Ez az a megosztottság, ami ellen szól igénk figyelmeztetése: „Mindent az Isten dicsőségére műveljetek!”

Fiatal, kezdő lelkész voltam és a körzetembe sokat járt egy nyugdíjas lelkész, Róth Gyuri bácsi. Amikor meglátogattam egy közös barátunkat, ő a következőket mondta erről az idős lelkészről: „Még, ha arról beszél, hogy mit ebédelt, abba is Istent »keveri« bele.”

Szürke feladatainkat, unalmas, verejtékes óráinkat vagy vidám szórakozásainkat és örömeinket miért ne kapcsolhatnánk valami még nagyobb dologhoz: Isten dicsőségéhez?! Így a szent és a profán eggyé válik, a közönséges nem közönséges többé, hanem jelentőséggel és isteni céllal ragyog.

Az ebédfőzéssel és az unalmas számadatok könyvelésével is lehet Istennek szolgálni! Lehet úgy padlót felmosni és mosogatni, hogy általa Jézus jelenvalóságát teszem gyakorlativá, reálissá. A legprofánabb és legmateriálisabb munkát is lehet a szentségnek olyan érzésével végezni, mint a lelkésznek a lelkigondozást.

„Mindent az Isten dicsőségére” azt jelenti: azért vagyunk ma itt, kiszolgálóként ebben az üzletben, munkásként ebben a műhelyben, tanárként vagy diákként ebben a tanteremben, háziasszonyként ebben a konyhában, hogy ebben a helyzetben is Krisztus megtestesítője legyünk.  Az Ő szándékát kell megvalósítanunk a dolgokkal és az emberekkel való kapcsolatunkban.

Ahogyan Péter felajánlotta hajóját Jézusnak, hogy onnan taníthasson, úgy ajánlom fel neki az én hajómat: életemet, hogy onnan taníthassa környezetemet arra, mi az Ő országának a jelentése.

Ha végig olvastátok ezeket a gondolatokat folytassátok úgy a napotokat, hogy akár eszünk, akár iszunk, bármit cselekszünk, mindent az Isten dicsőségére cselekedjünk! Ámen!

Simon László
Sashalmi körzet lelkésze