Micsoda asztaltársaság!

„Versengés is támadt közöttük, hogy melyikük a legnagyobb. Ő így felelt nekik: A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál. Mert ki a nagyobb? Az, aki asztalnál ül, vagy aki szolgál? Ugye az, aki asztalnál ül? Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál. Ti vagytok azok, akik megmaradtatok velem kísértéseimben, és én örökségül adom nektek az országot, ahogyan az én Atyám is nekem adta azt; hogy egyetek és igyatok az én asztalomnál az én országomban, és trónszékekbe ülve ítéljétek Izráel tizenkét törzsét.” (Lukács 22,24-30)

A legutóbbi városi díszvacsorán ahhoz az asztalhoz ültettek, ahol a város első embere és más befolyásos cégvezetők, üzletemberek ültek. Eléggé kilógtam a sorból egyedüli egyházi emberként, de végül jó beszélgetések kerekedtek. Nem értettem pontosan az ültetési rend mögötti elgondolást, mindenesetre megtisztelve éreztem magam.

Legyen az egy hétköznapi családi vacsora, esküvői lakoma vagy céges rendezvény, sokat elárul az egymáshoz való viszonyunkról az asztalnál elfoglalt helyünk.

Az evangéliumokat olvasva Jézus finoman szólva is érdekes emberekkel ült egy asztalhoz. „Eljött az Emberfia, aki eszik és iszik, és azt mondjátok: Íme, falánk és részeges ember, vámszedők és bűnösök barátja.” (Luk 7,34) Voltak, akik azért néztek rá rosszallóan mert a köznép által megvetett elittel falatozott, ők pedig azért, mert közel engedte magához még a rossz erkölcsű, lenézett embereket is.

Jézus halálához közeledve még mindig azt látja, hogy a legszűkebb tanítványi köre is a hatalomvágy betegségétől szenved. Azért kóros ez a sóvárgás, mert soha nem lehet betelni vele. Lucifer is így kezdte… A versengés, a magunk mások fölé emelése sokszor rejtetten jelenik meg, épp a jótékonyság, a szolgálat jelmezében. Vállalatok is jótékonykodnak, hogy lássák a társadalmi felelősségvállalásukat, de attól még a profit vezérli őket. Szolgálhatunk mi is éjjel-nappal, de ha közben elvárjuk az elismerő szavakat és éreztetjük a pótolhatatlanságunkat, valójában lekötelezett embereket „vásároltunk” magunknak.

A fenti igében nem is az a legmegdöbbentőbb, hogy Jézus a versengő tanítványokkal vágyott eltölteni az utolsó vacsoráját, hanem azt ígérte nekik, hogy trónszékekben ülve fognak vele együtt enni-inni Isten országában. Jézus asztalához ülni a legnagyobb kiváltság! Mégsem az érdemeink, a szolgálataink alapján kapunk meghívást, mert ez a kegyelem asztala.

A nagy vacsora példázata alapján lesznek ott „szegények, nyomorékok, sánták és vakok” (Luk 14,21), de kimaradnak a saját szemükben nagyok. Fájó dolog belegondolni, hogy hány órát töltünk olyan kérdésekkel, aminek valójában egyetlen tétje van: kinek a szava dönt, kinek a befolyása fog érvényesülni. Vagy olyan „fontos” teológiai kérdésekre vesztegetünk éveket, melyekről sem a Biblia, sem a prófétai szó nem mond semmit. Képzeljük magunkat Jézus helyébe, mit érezhet, amikor így látja a leendő trónörököseit! Lehet, hogy ma azért ültet valaki mellé, mert őt is meghívta az asztalához?

Barátkozz meg vele, és azzal gondolattal, hogy a világ minden tájáról, mindenféle ember ott lesz, mert értük is meghalt az Úr! 

Kis István
lelkész, DET Sajtó Osztály vezető