Hitünk legmélyebb titka…
Kép: pixabay, AI generált
Az ünnepeknek mindig az a szerepe, hogy megállítsanak bennünket, kiemeljenek a hétköznapokból, és olyan események újra átélésében segítsenek, amelyek formálják gondolkodásunkat, erősítik identitásunkat, hitünket, a közösséghez tartozásunkat. Krisztus Urunk életéből János evangéliuma több olyan példát is megőrzött, amelyekből kiderül, hogyan lehet megtörni az ünneplés dermesztő megszokottságát, és életet vinni az emlékezésbe. Az idei Húsvét újragondolásához most mégis Márk evangéliumából hozok egy igét:
„Amikor pedig a százados, aki ott állt vele szemben, látta, hogy így lehelte ki a lelkét, ezt mondta: Bizony, ez az ember Isten Fia volt!” (Márk 15,39)
Jézus halálának tömör leírása több titkot is rejt magában, de most csak két paradoxont vizsgálunk meg (ezek a látszólagos ellenmondások mindig egyfajta felkiáltó jelek, amelyre ha nyitottak vagyunk, gyöngyöt találhatunk, csak mélyebbre kell ásnunk). Az egyik ilyen paradoxon, hogy a százados látta, ahogyan Jézus hangosan (37. v.) lehelte ki a lelkét. A hangot halljuk, nem látjuk, de itt nem is erről van szó. A szent író számára a százados „látása” szívének arra a nyitottságára utal, amely megkülönböztette a többi ott lévőtől. Sok ilyen kivégzést felügyelt már, számtalan ember agóniájának volt tanúja, ez azonban most más volt, amit észre is vett. Amíg megőrizzük őszinte nyitottságunkat, alázatos kezdő hozzáállásunkat, Isten Lelke mindig megmutatja a valóságot, és fejlődést ad az életünkbe.
A másik paradoxon a mondatban, hogy a százados Jézus életének legmélyebb pontján látta meg, ki Ő valójában. Az összes film, videó-játék olyan szuperképességű hősökről szól, akik emberfeletti teljesítményükkel megmentik a világot, bár erre senki nem kérte őket. Isten Fiának dicsősége azonban akkor vált láthatóvá, amikor félholtra verve, véresen, megalázva, cselekvésképtelenné téve függött ég és föld között. Szeretni jött közénk, megmutatni mennyei Atyánk valódi jellemét. A szeretet jellemzője, hogy sebezhetővé teszi az embert. A legtöbbször a szeretetre szeretet a válasz, néha azonban bántást kapunk, megsérülünk a másik elutasításától. Jézus annyira komolyan gondolta a szeretetet, hogy halálra tudtuk Őt sebezni; mégis pont ezáltal és ekkor tárult fel teljes valójában, kicsoda a mi Istenünk. Ha Jézust szemléljük, megtanulhatjuk tőle, hogy legnagyobb elhagyatottságunkban, sötét óráinkban, kétségbeesésünkben is bízhatunk Atyánk szerető jelenlétében és irgalmában.
A mi életünk tele van gyengeséggel, szégyellni való szándékokkal, indítékokkal, takargatni való tettekkel, bűnökkel. Ezeket mindig próbáljuk elrejteni, Krisztus keresztje azonban arra tanít meg bennünket, hogy nem a sikereink közepette, hanem saját keresztünkön bizonyulunk a leginkább Isten gyermekeinek, és vereségeink itt győzelemre fordulnak…
Te mit viszel ma Urunk keresztjéhez?
Fenyvesi Péter Pál
a Bp. rákoscsabai körzet lelkésze
