Fiatalon Jézus mellett – Keresztség Balatonlellén, június 21-én

„Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében.” (Zsolt 139,13)

A te életedben mindig jól alakulnak a dolgok? Mit kezdesz az akadályokkal, nehézségekkel, esetleg veszteségekkel? Mindannyiunk életében vannak vidám és szomorú, sikeres és kudarcos napok. E pár sorban leírom, hogy mit tanultam Gócza Mónikától, aki 2026. június 21-én Istenünk és a gyülekezet előtt bizonyságát adta, hogy ő Jézust választja. Keresztségét ezen a napon a kistarcsai, a nágocsi és még sok más gyülekezetből érkezők közösségében tarthattuk a balatonlellei Advent Üdülőben.

Mónika nagyszülei adventisták voltak, így mindhárom gyermeküket a gyülekezetbe vitték. Zsuzsa a középső lány volt a bátyja és az öccse között. A felnőtt Zsuzsa négy gyermeket vállalt, és ápolóként dolgozik egy idősotthonban. Gyermekeit, így Mónikát is, nagyrészt egyedül nevelte GYES-ből, családi pótlékból, aztán pedig – amikor csak tudott – munkából. Mónika láthatta, hogy az anyukája sokszor segít úgy másokon, hogy cserébe keveset kap, néha pedig semmit. Látta, ahogyan az idősekkel bánik, és elhatározta, hogy ő is az egészségügyben fog tanulni. Hat év után eredményes érettségit és szakmai vizsgát tett, és most a kaposvári kórházban kezdett dolgozni.

Szereti a gyülekezeti ifjúsági programokat, és számára a komolyság, Isten Igéje olyan érték, amiért kész áldozatokat is vállalni. Vágyik arra, hogy Jézussal minél több tapasztalatot szerezzen. Többször járt otthonunkban is, amikor keresztségi órán vett részt, mert nálunk nyugalom volt, nem zavarták a kisebb testvérei.

Tanulnivalóból elég sok jutott számomra. Több körülmény miatt is arra kértem Mónikát, hogy gondolja át a keresztsége időpontját, és tegyük át későbbre, amikor méltóbban fel tudunk készülni az ünneplésre. Többször felvetettem ezt a kérdést neki, és a keresztségi tanítója felé is jeleztem, hogy a nágocsi gyülekezetben felkészületlenek vagyunk a keresztségre, ráadásul sokan a tervezett időpontban, akaratuk ellenére nem is tudnak jelen lenni az alkalmon.

Ezek mellett, lelkészünktől teljes felhatalmazást kaptam az esemény – a bizottsági meghallgatás, a gyülekezet előtti vallástétel és a keresztségi alkalom – megszervezésére. A felelősség tovább nőtt, hisz a program előtt alig két héttel érkezett a „feladat”. A „készületlenség”, és az, hogy Mónika sírva fakadt – amiatt, hogy miért is gondolom én, hogy a jó Istennel való szövetségkötését el kellene halasztani – elgondolkodtatott. Kerestük a hibát itt is, ott is, de tudod, kedves olvasó, ez ilyenkor nem túl szerencsés. Presbiterként az első és legfontosabb küldetésünk az (lenne), hogy készenlétben legyünk, bárki is legyen az, aki felkészült arra, hogy szövetséget kössön Jézussal. És én nem voltam készenlétben.

Mónika aztán jól vette az akadályokat. A programot nem halasztottuk el, a gyülekezeti bizottságunk is támogatott, és sokan eljöttek a keresztségre. Ott voltak szívvel-lélekkel, és nem utolsósorban vendégszeretettel, gondoskodással is.

És talán az istentiszteletünk központi hasonlatával zárnám e gondolatokat: A gyönyörű pillangó előtte talán egy undorító hernyócska volt. Úgy, ahogyan a mi életünk is a megtérésünk előtt ártó és élősködő lehet a környezetünk számára. De megtörtént, megtörténhet a csoda, hogy a régi életünk újjászületik. Isten csodája ez. A pillangó már áldás és remény a jövő felé.

Arra kérte még gyülekezetünket Moldován Richárd presbiter testvérem, hogy Mónikát, és persze minden frissen csatlakozó testvérünket, azzal a meleg, gondoskodó szeretettel vegyük körül, ami segíti a megszülető pillangó megerősödését, hogy ő is bátor szolgáló és közösségépítő testvérünk lehessen.

Legyen áldás minden olvasón!

Bánhidi Tibor