Építünk, értékeket teremtünk vagy rombolunk?

„Akkor megfordultak, és eltávoztak Rúben fiai, Gád fiai és Manassé törzsének fele Izráel fiaitól a Kánaán földjén levő Sílóból, elmentek Gileád földjére, arra a földre, amelyet birtokba vettek az ÚRnak Mózes által adott parancsa szerint. Amikor Gelílótba értek, amely még Kánaán földjén, a Jordán mellett van, oltárt építettek ott, a Jordán mellett Rúben fiai, Gád fiai és Manassé törzsének a fele, egy feltűnően nagy oltárt. … Amikor ezt Izráel fiai meghallották, összegyűlt Izráel fiainak egész közössége Sílóban, hogy hadat indítsanak ellenük.” (Józs 22,9-10;12)

Egy többezer éves történet, mely napjainkban – bár más díszlettel és szereplőkkel – újra és újra ismétlődik. A változás talán annyi, hogy a 21. század különböző kommunikációs csatornáin keresztül ez a folyamat pillanatok alatt lezajlik és sokszor sokkal személytelenebb, mert már egymás szemébe sem nézünk, amikor ezt tesszük, hanem az online világ „személytelenségébe” menekülünk. Általában így szoktunk „működni” mi is, mint itt a héber törzsek. Hallunk valamit és azonnal neki esünk a másiknak. Nem járjuk körül, nem győződünk meg arról, amit hallottunk, hogy úgy van-e, és nem tisztázzuk, kérdezzük meg az érintetett, érintetteket, hanem azonnal cselekszünk harcba szólítjuk a környezetünket egy hír hallatán. Néha még azt a látszat „egyeztetést” is elmulasztjuk, ami a történetben megtörtént (ez akkor derül ki, ha tovább olvassuk a történetet). Összegyűltek harcra ellenük, tehát eldöntötték, hogy meg kell tisztítani tőlük a „világot”, de azért elküldtek egy küldöttséget, miután már eldöntötték, hogy hitehagyók, hogy megkérdezzék, hogy miért lázadnak Isten ellen az oltár építésével, mert nem csak magukat, hanem a többi törzset is veszélybe sodorják. Azonnal beindul az önféltés reflexe.

Annyiszor megismétlődött ez azóta az emberiség és kereszténység történetében. Annyiszor megtörténik ez a mi közösségeinkben is, hogy valamit hallunk valakiről/valakiről és kimondjuk az ítéletet, anélkül, hogy megkérdeznénk az érintetteket, azonnal „hadba szállunk” és mielőtt leszámolnánk vele/velük „párbeszédet” kezdeményezünk, ami nem arról szól, hogy mi is történt, mi az oka annak, amit tettetek, mondtatok, hanem megállapítjuk, hogy ezt tettétek, ez nem jó, ezzel veszélyeztetitek a mi „biztonságunkat”, hitbeli „tisztaságunkat” is.

Nem az lenne a megfelelő hozzáállás, az első lépés, hogy mielőtt „hadba” hívom a követőimet, majd nagy kegyesen utána „tárgyalást” indítok (ha egyáltalán megteszem ezt, ott legalább tettek egy ilyen lépést), amiben a fejére olvasom, hogy lázadó, előszőr megkérdezem, hogy miről is van szó? Nem előre eldönteni az indítékok ismerete nélkül, hogy ez van, mi tudjuk, hogy lázadók vagytok. A kérdés igazán csak az, hogy miért vagytok azok.

A megfelelő lépés nem az kellene legyen, hogy megkeresem az érintettet és megkérdezem: ezt hallottam, igaz és úgy igaz, ahogy hallottam? Egyébként ezt tanácsolja maga Jézus, a Máté szerinti evangélium 18 fejezetében. Ehelyett harcot indítunk sokszor a másik ellen anélkül, hogy tudnánk pontosan miről van szó, és kérdésbe burkolt ténymegállapításba torkollik a „szent” háborúnk. Miért „lázadtál”? Mert én már eldöntöttem, hogy ez lázadás. És ezt követi nálunk is (hasonlóan a többezer éves történethez) a gyülekezetnek, az egyháznak a tisztaságát féltő „szeretetébe” burkolt önféltés. Csak nem vagyunk annyira bátrak, hogy ezt kimondjuk, hogy az önféltési reflexeink indultak be, hanem azt mondjuk, hogy féltjük a közösséget. Sajnos tudjuk, hogy mivel kell álcázni önféltésünket, nagy álca mesterek vagyunk a közösség tisztaságának a féltése egy „mágikus” hívó szó sok ember számára. Ezt nem más, mint a közösség féltésének álcázott önféltés. Farizeusi reflex. Mennyi konfliktust, az egyházat, a gyülekezeteket megrázó, időnként szétverő harcot spórolhatnánk meg, ha az önféltést vagy önmegvalósítási ambícióinkat nem álcáznánk. Ha először az érintettel/érintettekkel beszélnénk és utána mondanánk „ítéletet”.

Ennek a történetnek van folytatása, pozitív kimenetele, és az is egy tanulságos történet, de ez nem ment fel az alól a felelősség alól, hogy a történet ezen szakaszát végiggondolva, ebből a részéből levonjuk a megfelelő tanulságot. Mert a mi korunk hasonló történetei nem végződtek/végződnek mindig ilyen pozitívan.

Az ilyen helyzetek elkerülésének útja az, amit Pál apostol a beszédünkről, illetve a beszédünket és tetteinket meghatározó gondolkodásunkról ír.

Az Efézusbeliekhez írt levél 4. fejezetének 29. versében azt tanácsolja Pál, hogy csak azt mondjuk el, csak arról beszéljünk és csak akkor, ha az épít és áldást jelent azok számára, akik hallják. A Filippi levél 4. fejezetének 8. versében tovább megy, és azt mondja, hogy egyáltalán azzal foglalkozzunk, azt vegyük figyelembe „ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetre méltó, ami jó hírű, ha valami nemes és dicséretes”.

Ha helyesen akarunk élni, akkor helyesen kell gondolkoznunk! A felsorolt pozitív erények irányítsák gondolkodásunkat, hiszen a cselekedet a gondolkodás következménye.

Ezért az az őszinte kérésem, hogy a jövőben mielőtt bárkit is „harcba” hívnánk egy hír hallatán:

1. Keressük meg az adott személyt, csoportot, közösséget és egymás szemébe nézve beszéljük meg a kérdést. Ne ragadjunk billentyűzetet és ne rejtsük el „arcunkat” az online világ személytelensége mögé.
2. Legyünk őszinték (először magunkhoz) és az ambícióinkat, önmegvalósítási vágyainkat és önféltési reflexünket ne álcázzuk a közösség tisztaságának féltésével.
3. Mielőtt megszólalunk vagy írunk, gondoljuk végig: szükséges, épít, és áldást jelent-e a másik, mások számára az, amit mondunk vagy leírunk.

Gondolati szinten is csak azzal foglalkozzunk, azt forgassuk magunkban: „ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetre méltó, ami jó hírű, ha valami nemes és dicséretes”.

Bihari Csaba
Bp. újbudai és ráckevei gyül. lelkésze