Engedd el…

„Az úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az adósságát.” (Mt 18,27)

Az utóbbi időben úgy tűnik, egyre fontosabbá vált ez a rövid felszólítás: „engedd el!”. Tapasztalatom szerint ugyanakkor mintha mindenhonnan azt sulykolnák belénk, hogy csak az számít, amit megszereztünk, amihez foggal-körömmel ragaszkodunk. Jogaink vannak, amikhez ragaszkodnunk kell, mert ha nem, lehet bolondnak vagy olyan embernek néznek, akivel bármit meg lehet tenni. Feladataink vannak és kötelességeink, amelyeknek meg kell felelnünk. Ebben benne van az is, hogy aggódunk a múltunk miatt, vagy sokkal inkább a jövőnk miatt. Ennek a kettőségnek a szorításában a jelen áldásaival sem tudunk élni.

Azt olvastam, hogy „a szomorúság, aggodalom, elégedetlenség, önvád, bűntudat, bizalmatlanság gyengíti az életerőnket…”. Ebben az összefüggésben nyerhet értelmet ez az „engedd el…” mentalitás, hogy „ez is te vagy”. Előszőr Isten volt az, aki valamit elengedett. Hiszen a bűn tartozás, a megbocsátás pedig nem más, mint a tartozás elengedése. Isten igazsága végtelen. Jelenlétében a mi igazságunk csak „szennyes ruha”. Ugyanakkor Isten végtelenül jó is hozzánk. Ő az, aki mindig kezdeményez, aki elenged. Ezért kéri, hogy tegyük ezt mi is. Ahogy a példázatbéli úr megbocsátott a szolgájának és elengedte mérhetetlen adóságát.

Ha megtapasztaltam Isten kegyelmét, átéltem milyen az, amikor Isten elengedi összes tartozásomat, akkor nekem is könnyebb lesz megbocsátanom. Könnyebb lesz nekem is engedni. Isten könyörült rajtam, hogy én is könyörüljek. Nem muszáj foggal-körömmel ragaszkodni vélt vagy valós igazamhoz. Szabaddá válhatok ezektől.

„Elengedni.” Régen lehet, úgy mondták „lemondani” valamiről. Lemondani a bosszúról és a szeretet útját választani. Lemondani a keserűségről, a haragról, hogy Jézus békéje élhessen bennem. Hiszen a testi és lelki egészség leghatékonyabb védelmezői: „a hála, öröm, jótett, bizalom Isten szeretetében és gondoskodásában.”

Szabó Tímea
lelkészgyakornok