Az árkok betemetése

„De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited…” (Luk 22,32)

Legszebb öröm a káröröm, mert nincsen benne semmi irigység – szól a népi bölcsesség. Jézus, a fogadkozó Péternek mondott szavai szerint nem ismerte ezt a fajta bölcsességet. Nem gyanakodott, nem bizalmatlanságból mondta, amit mondott – miközben 100%-ig látta előre Péter magabiztos bukását. Mégsem az „ugye megmondtam” vagy „nekem mindig gyanús volt ez a Péter” álláspontot képviselte, sem akkor ott, sem amikor a kakasszó után szeretettel hátrapillantott tanítványára. Jézus azt akarta, hogy Péter esetében is tudja majd: Isten elkapja őt. Ő volt a szeretet. Ő a mi kezesünk, védőügyvédünk, helyettesünk. Neki a győzelmünk az öröm, mivel nincs szüksége önigazolásra, hiszen szeret.

A tanítványok közösségét egészen pünkösdig árkok szabdalták: ki ül jobb és balkéz felől, ki tesz nagyobb hűségesküt a bekövetkező keresztszenvedés hallatán, ki mossa meg a többiek lábát?! Végül az ellenség az utolsó vacsorán, focinyelven szólva, 12:0-ra hozta a meccset. Mind a tizenkettő ülve maradt. Inkább tisztátalan lábbal osztották körbe a páskabárányt. Senki nem hozott áldozatot szeretetből. Az árkok csak tovább mélyültek.

A második félidőben aztán Jézus átvette az irányítást és elkezdte egymaga betemetni az árkokat. Egyetlen vágya volt, amit korábban Péternek is kifejezett: annyira jó lenne, ha nem fogynátok el, amikor jön a baj. Akkor lesz erős hitetek, ha a „ne pont én tegyem már az első lépést az árkon át” helyett, „boldogok lesztek”, mert cselekszitek ezeket. Mert, ha nincs szeretet – nincsen hit sem. Lehet tudomány, jövendölés, teljesítmény, rend és rang. Mit sem ér. A bajban csak a szeretet által megmutatkozó hit tart meg – képviselte Ő, az árkok betemetője.

Pünkösd ehhez az árokbefedő közösséghez vezette vissza a tanítványi csapatot – immár Jézus nélkül. Nem volt ki mögé bújni, egymás szemébe néztek és kimondták, hogy nincs más megoldás. Nem azért mondták ki, mert pogánymissziót akartak végezni, vagy mert vágytak nyelveken szólni. Korábban talán az eredmények vezették volna őket, de itt már más volt helyzet. Szeretni egymást, ahogy Ő szeretett minket. Semmi másnak nincs értelme, ha évtizedes árkok eltűnésével is kell fizetni érte. És miután engedtek a Lélek munkájának… „Péter, te meg milyen nyelven beszélsz?!? András, János keressetek valami szélesebb partszakaszt, mert itt már nem férünk, annyian akarnak bemerítkezni? Fülöp, miért énekel olyan hangosan az a szír férfi…? De hisz az a siketnéma, akivel tegnap a templomban összefutottunk…”

Cserbik János
Bp. pestlőrinci „A”, a salgótarjáni és a
kistarcsai szórvány gyülekezet lelkésze