A legmélyebb szeretetközösség csodája

„Hogy ne legyen hasonlás a testben, hanem ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok. És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind. Ti pedig a Krisztus teste vagytok, és tagjai rész szerint.” (1Korintus 12,25-27)

Ez az Ige egy tükör. Ha belenézünk megmutatja a mi egyházunkat, a mi kis gyülekezetünket.
Így látva az egyházat, azt kell mondanunk, hogy az valóságos csoda! A legmélyebb szeretetközösség csodája. Nincs hozzá hasonló, emberi közösség a Földön!

Ennél mélyebb, ennél szorosabb, ennél tisztább összetartozás nem is lehet emberek között!
Ha ez így van, mi sem természetesebb, mint az Igének ez a nagy figyelmeztetése: „Ne legyen hasonlás a testben!”. (1Kor 12,25a)

Krisztus egyházát sohasem kívülről fenyegeti veszedelem vagy kár, a világ részéről, hanem mindig belülről. És a belső veszedelmek között is az egyik legáltalánosabb az, amire az Ige figyelmeztet: A MEGHASONLÁS.

Tehát a belső szakadás, hasadás, viszály, egyenetlenség, ami a gyülekezet tagjai között, vagy a Krisztus egyházának a különböző részei között támad.

Az egyháznak nem az az ellensége, aki fölöslegesnek tartja, hanem sokkal inkább az, aki a lelki egységét megbontja!  Aki gyülekezeti tag lévén a gyülekezet többi tagjával, adventista ember lévén az egész Hetednapi Adventista Egyházzal, a LELKI KÖZÖSSÉGET nem vállalja és nem munkálja.

Persze, hogy nem angyalok, hanem emberek közössége az egyház, mégpedig nagyon-nagyon gyarló emberek közössége, és ha valakinek kifogása van például egy Területi elnök ellen, akkor ez nem lehet ok arra, hogy megtagadja vele a lelki összetartozást a Krisztusban! Az egyház olyan szeretetközösség, amelyben merni kell nyíltan megmondani, és el kell tudni fogadni a kritikát – ha az a kritika igazán testvéri szeretetből fakad. Csak „ne legyen hasonlás a testben!”

De ez még csak negatívum. Ugyanez pozitívan így hangzik: ki-ki a maga részéről tegyen meg mindent a Krisztus egyháza belső lelki egységének a munkálására! Mégpedig, mindenekelőtt a gyülekezetben próbáljunk meg mindig úgy nézni körül, amikor együtt vagyunk, hogy ez a mi nagy családunk! A Krisztusban hívő ember sohasem magányos, egyedülálló, hanem éppen a Krisztusban való hite alapján beleszületett egy új családi közösségbe, az Isten családjába, a gyülekezetbe. „Ti pedig a Krisztus teste vagytok, és tagjai rész szerint!” (1Kor 12,27)

Ettől a testtől, a gyülekezettől elszakadva olyan védtelen a hívő keresztyén ember, mint a magányosan égő gyertya a viharban: elbukik a kísértésben. Senki sem élhet a hitben a Krisztus testének vérkeringésén kívül, elszigetelt magányban, külön szakadva a közösségtől, az istentisztelettől, úrvacsorától, egymás hitétől és imádságától, elszakadva a testvérek kölcsönös érintkezésétől és erősítésétől.

Igyekezzünk tehát minél jobban megismerni egymást, akik szombatonként sokszor bizony olyan közönyösen ülünk egymás mellett, örülni egymásnak, nem idegenként, hanem igazán testvérként viszonyulni egymáshoz, igyekezzünk hozzájárulni ahhoz, hogy ez a gyülekezet valóban szeretetközösség legyen!

De vigyázzunk: a szeretetközösség nem azt jelenti, hogy valami hasznom legyen belőle, hanem hogy a másiknak legyen haszna belőlem. Ne azt várd, hogy „itt vagyok, szeressetek”, hanem „itt vagyok, hadd szeresselek benneteket”! Elsősorban nem arra vonatkozik a szeretetközösség fogalma, hogy mit kaphatok a testvérektől, hanem arra, hogy mit adhatok. A szeretet mindig áldozni akar! Nem a bevételből él, hanem a kiadásból. Nem abból, amit kap, hanem abból, amit ad.

És aki panaszkodik, hogy nincs a gyülekezetben a hívők között szeretet, az először önmagát vizsgálja meg: mennyi szeretettel járult hozzá, hogy legyen?!

Aki maga is, ha nem hozza a gyülekezetbe a maga imádságát, szeretetét, szolgálatát, szívét: az sohasem tapasztalja meg igazán a gyülekezeti közösség áldását. Mert mindig másokért munkálkodva erősödsz meg te magad is, másokat vigasztalva derül föl a te szíved is, másokat Krisztushoz segítve jutsz közelebb hozzá te magad is.

Így válik gyülekezetünk olyan szeretetközösséggé, ahol „akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind.” (1Kor 12,26)

Simon László
A váci, Bp. sashalmi és Bp. kőbányai
gyülekezetek lelkésze