Feltámadt!

Ha létezik kegyelem a történelemben, akkor az itt van!

„A világ történetében a tiszta szeretetnek csak egyetlen, minden hátsó szándéktól mentes cselekedete valósult meg, nevezetesen Isten önfeláldozása Krisztusban a kereszten az érdemtelen bűnösökért. Ezért, ha a szeretet definícióját keressük, nem a szótárban, hanem a Golgotán kell keresnünk.” (1)

„MESTER!” – kiáltottak fel. És abban a pillanatban eltűnt a szemük elől. A félig elfogyasztott étellel újra sokkos állapotban vannak, feldolgozva az események e csodálatos fordulatát, most már szinte eksztatikus öröm állapotában. Elképzelem őket abban a sötét, árnyékos szobában, amint felállnak a fekvő étkezési pozícióból, zavartan néznek egymásra, és egymás gondolatainak megerősítése céljából ellenőrzik egymást. „Láttátok, amit én láttam? Az idegent? Jézus volt az! Tudtam, tudtam!” – kiáltotta Kleopás. ‘Azt mondták egymásnak: „Ekkor így szóltak egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?” (Lukács 24,32 RÚF)

Min megy keresztül az az ember, akiben fokozatosan kialakul az a felismerés, hogy Jézus több, mint egy érdekes történelmi alak? Mi történik, amikor ennek a teljesen isteni és teljesen emberi személynek a története – élete, tanításai, valamint az, hogy legyőzte a halált (az eseményt, amelytől a legtöbben közülünk a legjobban félnek) – intellektuálisan és érzelmileg is hatással van az életünkre? Mi történik, amikor a fény kigyúl? Mi az a tűz?

„Úgy éreztem, hogy a szívem furcsán felmelegedett.”
John Wesley 1738. május 24-én meséli el útjának történetét. „Este minden akaratom ellenére elmentem egy társaságba az Aldersgate Streetre (London), ahol valaki Luther előszavát olvasta a Rómaiakhoz írt levélhez. Negyed kilenc körül, miközben leírta azt a változást, amelyet Isten a Krisztusba vetett hit által a szívben művel, úgy éreztem, hogy a szívem furcsán felmelegedett. Éreztem, hogy valóban Krisztusban, egyedül Krisztusban bízom üdvösségemet illetően; és bizonyosságot nyertem, hogy Ő elvette bűneimet, még az enyémet is, és megmentett a bűn és a halál törvényétől’. (2)

Tartsuk meg gondolatainkban Wesley élményét, ahogy Lukács evangélista csak folytatja ezt a történetet. Hogy egy pillanatra se veszítse el az olvasót, elmeséli a tanítványok sürgető érzését: „Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe” (Lukács 24,33 RÚF).

Az elképesztően jó, sőt a lehető a legjobb hírrel feltüzelve, bekapcsolt náluk a „vissza kell mennünk Jeruzsálembe, és el kell mondanunk a többieknek” üzemmód. Az, hogy reggelig várjanak a hétmérföldes visszaúttal, nem volt opció. És még ha ott is maradtak volna éjszakára Emmauszban, vajon lehet-e aludni ilyen tudás birtokában? „Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket.” (24,33 folytatás).

Feltámadt – mit is jelent ez?
Ha úgy gondoljuk, hogy az evangélium már ebben a történetben a legfényesebben ragyogott, akkor be kell vallanom, hogy van egy „igen, de” stílusú hozzáfűzni valóm: mert igen, a kijelentés, hogy „Feltámadt”, sok kérdésre választ ad; de amit Lukács még nem osztott meg velünk, az az, hogy mit jelent ez.

Olvassunk kommentár cikkeket Lukácsról és arról, ahogyan ír! Egyes szerzők szerint az a mód, ahogyan ír, azt sugallja, hogy teológiai célja van. És mi van, ha így van? Hiszen ez a legszebb üzenet a világegyetem történetében! Szenvtelenebb álláspontot képvisel Donald Guthrie, aki az Újszövetségi bevezetőjében rámutat: „Senki sem tagadná, hogy Lukács célja teológiai”, de „igazabb azt mondani, hogy Lukács a történelem teológiai jelentőségét hozza felszínre”. (3)

Pál apostol Rómaiakhoz írt levelével ellentétben Lukács nem teológiai értekezést oszt meg. Egy történetet mesél el, és a történetnek ebben a következő sorában újabb váratlan fordulatot találunk – a feltámadás jelentőségét mutatja be, az evangélium teológiája pedig a lehető legfényesebben ragyog. „Valóban feltámadt az Úr…” (Lukács 24,34 RÚF), önmagában is nagyszerű sor, de még mindig nem teljes. Bármennyire is izgalmasak ezek a szavak, még mindig ott van a ‘na és?’ elem. Mire ez a nagy hű-hó? Mit számít ez?

A kegyelem a történelemben.
‘Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!’ (Lukács 24,34) Olvastátok, amit az imént olvastam? ‘. . . és megjelent Simonnak’? A remegő Simonnak? Tényleg? A trágárul beszélő fickónak, aki megtagadta Jézust? Miért meri Lukács egyáltalán megemlíteni ezt a szemtelen, nyersen beszélő galileai halászembert, akinek nem volt bátorsága a meggyőződéséhez? „Csak a duma, de semmi tett”, mondanák egyesek: ez elég jó kifogás lenne, ha ki akarnák törölni őt a történetből. Hadd vesszen el a múlt homályában – nem utolsó sorban, mint a bukott tanítvány!

Vajon a jeruzsálemi szobában összegyűlt tanítványok között volt-e olyan, akiben felmerült, hogy vajon Simon lesz-e a következő Júdás? Amikor Márk evangéliuma a feltámadás történetét írja le (Márk 16,1-8), Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme találkozik a sírban ülő „ifjúval”. Azt mondja nekik: „Ő [Jézus] feltámadt” – de meglepő módon itt is Pétert emeli ki külön: „De menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek” (Márk 16,7 RÚF). Ha valaha is volt kegyelemdöfés a történelemben, akkor az itt van!

Mi az evangélium értelme?
Lukácsnak és Márknak minden oka megvolt arra, hogy kitörölje Pétert a történetből. Micsoda szégyen! De nem tehették, mert az „Idegen”, aki az emmauszi úton járt, aki a „törvényből és a bizonyságtételből” magyarázta a keresztre feszítés történetét, Péterért ment a keresztre! Az evangélium értelme ebből meglátszik: gondoskodjatok róla, hogy Péter ezt tudja!

Ez a történet. Nincs több csavar Lukács elbeszélésében. A pillanat bonyolultságában, zűrzavarában és kétségbeesésében Lukács megadja a reményt, amit keresünk. Az biztos, hogy a reményt Isten Igéjében találjuk meg; de messze nem száraz, ősi szavakról van szó – még ha örökké igazak is, e történet szabadító erejű.

Kinek ne lettek volna közülünk „remegő Simon” pillanatai? Ki ne küzdött volna időnként mély és váratlan válságok pillanataiban azzal, hogy megszívlelje a Szentírás gyakori „ne féljetek” szavait? (4) Van, aki zavartan és tanácstalanul próbálja megoldani az aktuális összetett életkérdéseket, amelyekkel szembe kell néznie? Pedig a feltámadás és annak jelentése – és éppen Péter kiemelése – miatt van lehetőségünk arra, hogy a nehéz, bonyolult és nyugtalanító kérdéseket mélységes nyugalomra fordítsuk.

Számomra ezeket egy ismert himnusz egyik sorának négy szava foglalja össze a legjobban: „Megváltva, meggyógyítva, helyreállítva, megbocsátva” (5).

Háromszoros hurrá Istennek – a belső tűz még mindig ég!

1. John Stott, Krisztus keresztje, 212. o.
2. The Journal of the Reverend John Wesley, 1. kötet, 102. o. És mégis azt is el kell ismerni, hogy a megtérésnek nincs mindenre egyformán alkalmas pillanata vagy tapasztalata. Wesley-vel éles ellentétben érdemes megemlíteni a kereszténység huszadik századi brit védelmezőjének, C. S. Lewisnak a tapasztalatát, amelyet 1955-ben megjelent „Surprised by Joy” című könyvében osztott meg: „Nagyon jól tudom, hogy mikor, de aligha hogyan történt meg a végső lépés. Egy napsütéses reggelen Whipsnade-ba (állatkert) hajtottam.
   Amikor elindultam, még nem hittem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, de amikor az állatkertbe értünk, már igen. Mégsem töltöttem el éppen gondolatban az utat. Sem nagy érzelmekben.”  (C. S. Lewis, Meglepetés az örömtől: The Shape of My Early Life [New York: Harcourt Brace & World, 1955] 237)
3. Donald Guthrie, „Luke’s Gospel”, Újszövetségi bevezetés, 94. o.
4. https://www.soulshepherding.org/fear-not-365-days-a-year/
5. Henry F. Lyte (1793-1847) énekének harmadik sora: „Praise, My Soul, the King of Heaven” (Hetednapi Adventista Énekeskönyv, 4. szám).

 A cikk forrása: https://ted.adventist.org/news/he-is-risen