Édesanyám századik születésnapjára

Az elmúlt szombaton a Bp. Pestszentlőrinc „A” gyülekezetben különleges istentiszteleti alkalom keretében ünnepelte a család és a közösség Szilvási Józsefné, Anna néni 100. születésnapját. Ezúton mi is, fia, dr. Szilvási József megható és inspiráló soraival köszöntjük őt:

„A közelmúltban valaki azt a megjegyzést fűzte egyik bejegyzésemhez, hogy lelkésznek születni kell. Szeretném hozzátenni, hogy nemcsak lelkésznek kell születni, hanem lelkész szülőnek is. Édesanyám, aki (2023. május 30-án) tölti be századik életévét, négy gyermeket szült, három fiút és egy lányt, és apánkkal együtt mind a négyünket Krisztus egyházának neveltek fel. Húgom felszentelt presbiter lett Budapesten, és az egyház mentális mentőirodáján dolgozott. Két öcsém és én felszentelt lelkészek vagyunk, és számos egyházi tisztséget töltöttünk be itthon, Közel-Keleten és Afrikában. Magyarországon még nem volt olyan laikus házaspár, akinek magadatott, hogy minden gyermeke az evangélium szolgálatába került.

Szilvási Józsefné (sokaknak egyszerűen Anna néni) görögkatolikus családba született, 1923. május 30-án. Anyai nagyapja templomszolga volt, az a fajta, aki nemcsak harangozott, de ha kellett, hittant tanított, és bibliaórát tartott a híveknek. Amikor anyukám betöltötte a tizenkét évet, a család kapott egy levelet Egerből, miszerint a görögkatolikus egyházban felfigyeltek rá, és szeretnék, ha Egerben folytatná tanulmányait. Miután a család úgy döntött, hogy nem engedik el, hűségesen gyakorolta görögkatolikus hitét. Nővérével, Márta nénivel együtt 1946-ban kerültek kapcsolatba az adventista egyházzal, majd – miután Albrecht József felkészítette őket, 1946 októberében, Hajdúböszörményben megkeresztelkedtek, és a hajdúnánási gyülekezet tagja lett. Anyukám első útja a görögkatolikus paphoz vezetett, hogy bizonyságot tegyen neki az igazságról. Döntése annyira megrendítette a papot, hogy jelentette a püspöknek, így a püspök is felkereste anyukámat, hogy visszaterelje a nyájhoz.
Sikertelenül, mert ehelyett Kiss János lekész vezetésével elvégezte a népevangélista tanfolyamot, majd Lenk Lajos lelkész vezetésével megtanult harmóniumozni. A gyülekezetben hamar megválasztották szombatiskolai tanítónak.
Apámnak feltűnt, hogy milyen jól tanítja a szombatiskolát, ezzel kezdődött kettőjük kapcsolata, amiből házasság lett.
Öt éves voltam, amikor Tiszavasváriba költöztünk, szüleim összeszedték az adventistákat, így megalakult a tiszavasvári gyülekezet. Hosszú évekig a mi egyetlen szobánk volt az összejöveteli hely is. Pénteken délután nagytakarítás volt, szombaton reggel átrendeztük a szobát, és vártuk a testvéreket.

Lényegében mi négyen voltunk az ifjúság, húgom és én megtanultunk harmóniumozni, a két öcsém énekelt. Prédikátort jó, ha egyszer láttunk egy hónapban, a többi szombaton anyukánk felolvasott. Szerencsések voltunk, mert 1946 és 1949 között beszerzett minden elérhető adventista kiadványt, tehát volt miből felolvasni. Anyukám buzgó missziómunkás volt, aki nemcsak Tiszavasváriban, hanem a környező településeken is rendszeresen látogatta az érdeklődőket.

Családi életünket is áthatotta az evangéliumi keresztény hit: minden reggel körbeálltunk a szobában, elolvastuk a reggeli dicséretet, és apámtól fogva a legkisebbig mindenki hangosan imádkozott. Szombatiskola tanulmány hol volt, hol nem, de ami volt, azt együtt vettük át. Bibliai szövegek százait tanultuk meg, Ellen G. White írásait akkor tanultam meg fejből idézni. Arra neveltek minket, hogy az Úr rajtunk keresztül akarja építeni „a Művet” (így hívták akkor az egyházat). Megtanultuk, hogy felelősek vagyunk azért, hogy milyen állapotban van „a Mű”. Nem vártuk, hogy mások szolgáljanak nekünk, hanem tettük a dolgunkat mi magunk, ott, ahol értük. Szolgáltunk azzal, amivel tudtunk, és közben átvettünk egy sajátos morált: nem azt kérdeztük, hogy mit kaphatunk a gyülekezettől vagy az egyháztól, hanem azt, hogy mit tudunk tenni „a Mű” érdekében. Apámat időnként felhergelték az egyház sértett, elégedetlen tagjai vagy egyes lelkipásztorok is, de anyukám lehűtötte ezeket, így a mi kis gyülekezetünket nem tudták felforgatni. Egyszerűen nem engedte meg, hogy kialakuljon bennünk a lázongó lelkület.

Így nőttünk fel, aztán lassan elkerültünk otthonról, s amikor a legfiatalabbak is eljöttek, szüleim úgy döntöttek, hogy Pécelen vesznek házat, hogy közel legyenek hozzánk. Életmódjuk azonban itt sem változott meg, még mindig „a Mű” állt az első helyen. Meghallották, hogy az egyház öregotthont akar építeni, ezért elindultak telket keresni. Ők egyeztek meg azokkal a volt kertészekkel, akik készek voltak eladni telkük egy részét. Így jutott hozzá az egyház ahhoz a telekhez, ahol most az unióközpont és az Adventista Teológiai Főiskola van. Egészen pontosan anyukám volt, aki először belépett erre a földterületre. Akkor még Rákoscsabára jártak gyülekezetbe, 1992-ben Gyömrőre költöztek, anyukám ott is harmóniumozott, gyülekezetvezető és szombatiskolai tanító volt egészen addig, míg be nem töltötte nyolcvanadik életévét. Akkor már azt mondta, hogy végezzék a szolgálatokat a fiatalabbak, de ha nem volt, aki prédikáljon, prédikált.
Ereje csökkent, de „a Mű” iránti szeretete és érdeklődése nem halványult el. Az utóbbi fél évben már nem nagyon tudott kimozdulni otthonról, de megtanulta kezelni a tabletet, és szinte naponta megnéz egy-egy igehirdetést, aztán kiértékeli.
A gyömrői gyülekezetben mondták el nekem azt az anekdotát, amit tőle hallottak, miszerint három éves lehettem, amikor felálltam egy sámlira, és elkezdtem halandzsálni. Amikor megkérdezte, hogy mit csinálok, azt feleltem rá, hogy prédikálok. Én természetesen nem emlékszem erre, de azt tudom, hogy látva elkötelezettségét, nehezen tudtam volna elképzelni mást, minthogy követem „a Mű” építésében. Nem kérdeztem meg őket, de azt hiszem, a testvéreim is valami hasonló impulzust kaptak tőle, mert ő valóban arra kapott elhívást, hogy lelkészeket neveljen belőlük. Bár sok szülő lenne még, aki arra szül, és nevel fel férfiakat és nőket, hogy Isten szolgái legyenek.

Szűk pátriáját soha nem hagyta el, befolyása mégis át és átjárta a világot itthon, a szomszédos országokban, Ázsiában, a Közel-Keleten és Afrikában. Ma, amikor Ócsai Tamás unióelnök, és Cserbik János lelkipásztor vezetésével a pestlőrinci gyülekezetben megemlékeztünk az útról, amelyen vezette őt az Úr, köszönetként csak ennyit mondott: „nem tettem én semmi rendkívülit, a jó Isten kegyelme és vezetése volt az, ami segített idáig, és Ő bizonyára veletek lesz az út további részén is.”

Szilvási József