Unalmas kereszténység

Tizenéves voltam. Füllesztően meleg volt. Testvéreimmel ott ültünk a gyülekezeti terem első sorainak valamelyikében, és hallgattuk a prédikációt. Az óra mutatója már elhagyta a delet. Az igehirdető több, mint egy tucat bibliai verset fölsorakoztatott, bonyolult teológiai gondolatmenetét alátámasztandó, de még mindig nem ért a végére. Már réges-rég elvesztettem a fonalat. A prédikáció egy megszakítás nélküli monoton mormogássá olvadt össze. Bármiről beszélt is, az agyam már semmit nem fogott föl belőle. Egyetlen szó volt már csupán, amit megértettem és fölfogtam volna, egyetlen szó, amit sóvárogva vártunk testvéreimmel ide-oda dülöngélve a székünkön: „Ámen!” Ez a megváltó szó azonban csak nem akart fölhangozni.

Unalmas dolog kereszténynek lenni. Sok esetben tűnik legalább is így. Egészen másképp volt ez azonban Jézus esetében. Márk a következőket jegyzi föl róla (12,37): „A nagy sokaság szívesen hallgatta őt.” Vajon mi tette Jézus prédikációit érdekfeszítővé? Minek volt köszönhető, hogy az őt követő emberek sosem unatkoztak? Vizsgáljuk meg Márk megjegyzésének szövegösszefüggését, hátha többet megtudunk az izgalmas Jézusról!

Jézus két idézetet hoz az Ószövetségből. Az első így hangzik (Márk 12,35): „Krisztus Dávid Fia.” Ez egy közismert állítás. Minden első századi zsidó kisgyerek tudta, hogy a messiás Dávid leszármazottja lesz. Jézus tehát abból indult ki, ami a hallgatósága számára ismerős volt.

A második idézet a Zsoltárok könyvéből való (Márk 12,36a, Zsolt 110,1a): „Így szólt az Úr az én Uramhoz: Ülj az én jobb kezem felől.” Megint csak mindenki érthette miről szól az idézet: „Az Örökkévaló ezt mondta a messiásnak: Ülj mellém!” Mindkét idézet érhető volt, de eddig még soha senki nem kapcsolta őket össze. A messiás Dávid előtt is létezett, és utána is létezik. A messiás örök. Jézus tehát ismert bibliai szakaszokat egészen új megvilágításba volt képes állítani. Ráadásul egy bonyolult, filozofikus gondolatot egészen egyszerűen és röviden fogalmazott meg.

Végül Jézus idézi a zsoltárvers második felét is: „Lábad alá vetem ellenségeidet.” Ha csak futólag megnézzük, miről szól Márk evangéliumának 12. fejezete, akkor azt látjuk, hogy Jézust ellenséges érzületű emberek próbálják sarokba szorítani. Kérdezik az adózásról, a feltámadásról, a nagy parancsolatról – minden esetben azzal a szándékkal, hogy „tőrbe csalják őt” (12,13). Jézus azonban mindegyik esetben egy-egy frappáns válasszal hárította el kötözködői támadását. Mindezt persze a sokaság is látta, és mikor Jézus az ellenség legyőzéséről beszélt, mindenki értette, hogy az írástudókról szólt. Jézus tehát aktualizálta a bibliai gondolatokat.

Mikor a fejezet folytatásában Jézus szembe állítja a képmutató írástudókat (12,38-40) az őszinte özvegyasszonnyal (12,41-44), mindenki számára világossá válik, hogy Jézus az elnyomottak és szerencsétlen sorsúak oldalán állt.

Miért voltak tehát Jézus prédikációi izgalmasak?

• Azért, mert abból indult ki, ami a hallgatósága számára fontos volt
• Azért, mert kreatív módon, addig ismeretlen összefüggésekre világított rá
• Azért, mert bonyolult igazságokat képes volt röviden és egyszerűen összefoglalni
• Azért, mert a föltárt igazságot a mára vonatkoztatta
• Végül pedig azért, mert üzenete evangélium volt mindazok számára, akik bajban voltak

Úgy gondolom, ha nem akarjuk, hogy unalmas legyen a kereszténységünk, ebben is Jézus-követőkké kell válnunk.

Árvai Tamás
A kecskeméti körzet lelkésze