Termeszirtás a gyülekezetben

A szégyen szeret rejtőzködni

Justin Kim

Van valami, ami képes egész szervezeteket, családokat és csoportokat is elpusztítani – a szégyen. Ez az erőteljes érzelem képes megbénítani a társadalom működését és a kapcsolatokat. Észrevétlenül, lassan hat, gyakran hosszabb időt is igénybe vesz, mielőtt kifejti hatását. Ázsiai vagyok, és láttam, mi mindenre képes a szégyen egy kultúrában. Nyugaton élőként azonban azt is látom, hogy a szégyen itt is ugyanolyan erőteljesen nyilvánul meg, csak gyakran jobban megbújik, elrejtőzik a szemünk elől.

Brené Brown a rejtőzködő termeszekhez hasonlítja a szégyent. “A szégyen után kutatni szervezeteinkben olyan, mintha egy házat vizsgálnánk át termeszek miatt. Ha egy házban termeszeket látsz, akkor akut problémával állsz szemben, ami valószínűleg már jó ideje fennáll.”* A szégyent gyakran összekeverik a bűntudattal, a megalázottsággal vagy a szégyenkezéssel. A bűntudat, bár hasonlít a szégyenhez, öntudatos érzelem, ami reflexiót eredményez. A megaláztatás szégyenhez vezet, amikor azt gondoljuk, hogy nem érdemeljük azt meg. A szégyenérzet pedig kínos érzés, de nem vagy egyedül, mert van, aki már átélte azt, amit te is. A szégyen viszont magányos érzelem, amely valamilyen társadalmi elzárkózást, pletykát, zaklatást, maximalista teljesítményt és kivételezést von magával. A kulturális háttér lényegtelen – a szégyennel mindannyian szembesülünk.

Akár öt korábbi férjről van szó (János 4), akár hüvelyi vérzésről (Lukács 8), akár egy házasságon kívüli viszonyról, amely eltussolt gyilkossághoz vezet (2Sámuel 11), a szégyen szeret rejtőzködni. Ha nem beszélünk róla, az megerősíti és felbátorítja. Ádám és Éva óta a szégyen arra késztet bennünket, hogy fügefalevelek alá, magányos kutak közelébe, tömegek közé és egymás mögé bújjunk. És mivel a szégyen rejtőzik valahol, csak titokban pletykálunk róla, közben nyilvánosan tökéletesen próbálunk teljesíteni, és a színfalak mögött továbbra is egyeseket dicsőítünk, másokat pedig bántalmazunk.

Ezeknek a közösséggyilkos szégyentermeszeknek az eltávolítása közösségi erőfeszítést igényel. Bármennyire is szeretne egy ember minden egyes élősködőt eltaposni, a közösségi fertőzést közösségileg kell gyógyítani. A szégyent a bizalom, a bátorság, az empátia és a méltóság képes legyőzni. Az egész csoport teljes lelki átalakulását követeli, ahol Jézus keresztje alatt mindenki egyenrangúvá válik, és ahol mindenki teljesen megtisztul a félelemtől, bűntudattól, szégyentől. Kudarcaink teljes feloldozást találnak Jézusban, ami mindenkit arra késztet, hogy bűneit megvallja, megbánja és együtt keressük Istent. Bár a szégyen méltatlannak, bűnösnek és megváltoztathatatlannak nyilvánít bennünket, Krisztus az Ő élete által méltónak, halála által bűntelennek, feltámadása által megváltottnak nevez minket.

Egyes gyülekezetek-sajnálatos módon-a szégyen, a megszégyenülés és a megalázás eszközét alkalmazzák annak érdekében, hogy jó magaviseletet kényszerítsenek ki. Tovább erősítik a termeszkolóniát azzal, hogy zárt ajtók mögött suttognak, tagadják saját lelki állapotukat, és igazolják saját magukat. Krisztus valódi teste azonban empátiával és bátorsággal, tisztességgel és méltósággal helyezik vissza a bűnöst a nyájba. Ez a fajta helyreállítás időnként őszinte és sebezhető párbeszédet követel meg; máskor bölcs közbenjárókat, akik nem szokványos módon járnak el; néha pedig művészi és megváltó célú kemény fegyelmezést, hogy a makacskodók józanságra jussanak.

Ironikus, hogy az egyházfegyelemhez általában az elszigeteltség, a szégyen és a becstelenség társul, éppen azok a dolgok, amelyektől meg akar szabadulni. Talán az egyik nemzedék túlságosan is szélsőséges irányt vett azzal, hogy a viselkedést, a normákat, a külsőségeket, a fegyelmet és a külső engedelmességet hangsúlyozta. A másik nemzedék pedig a másik irányba reagált hasonlóan, és a szimpátiát, a kedvességet, az irgalmat, a megbocsátást és a belső önértékelést nyomatékosította. Az egyik oldal kihangsúlyozása nem kell, hogy elnyomja a másikat.

Miután felekezetünk történetében sok szélsőségnek voltunk tanúi, a jelenlegi nemzedék válaszút előtt áll. Nem kell követnünk ezeket a szélsőségeket, és nem kell megtalálnunk a matematikai átlagot a kettő között. Inkább bátorságot, empátiát és méltóságot kell kérnünk a mennyei szentélyben tevékenykedő Mesterünktől, hogy tőle kapjunk konkrét utasítást arra vonatkozóan, miként irtsuk ki a termeszeket közösségeinken belül.

* Brené Brown, Dare to Lead, (New York: Random House, 2018), 130. o.

Morten Jakob Pedersen fotója az Unsplash-en.

Forrás: https://adventistreview.org/editorial/killing-termites-in-church/