Szembenézni egy kemény beszélgetéssel

Hogyan lehet nehéz beszélgetéseket folytatni anélkül, hogy megbántsunk másokat?

Két szó van, ami szinte minden ember szívében rémületet kelt: „beszélnünk kell”. Sokszor idegtépő a nehéz beszélgetésekbe való bekapcsolódás, különösen szeretteinkkel vagy a gyülekezet tagjaival. A megbántódás, félreértések és érzelmi kitörések lehetősége nagy, ezért gyakran, vagy teljesen elkerüljük ezeket a beszélgetéseket, vagy rossz módon kezeljük azt. Dwain N. Esmond, a Hetednapi Adventista Egyház Generál Konferencia Ellen White Estate Intézetének igazgatóhelyettese, valamint Morgan Kochenhower, lelkész, vendég házigazda, és Jennifer Stymiest az ANN InDepth műsorvezetője, arról beszélgettek, hogy hogyan nézhetünk szembe ezekkel a beszélgetésekkel.

Mint említettük, a kemény beszélgetések kockázati tényezőt hordoznak magukban, olyan kényes élményt, amelyben egy kapcsolat veszélyben érezheti magát. A nehéz beszélgetések kezdeményezésekor tapasztalt nyugtalanságunk személyes tapasztalatból fakadhat. Kochenhower bevezeti a témát, hogy „felnőve, a saját családunkban, a szülői körrel együtt, hogyan válik tapasztalattá a kemény beszélgetések modellje.” A múltbeli tapasztalatok informálnak bennünket, hogy hogyan tovább, és megmutatják, mit kell még megtanulnunk a kapcsolatokban való előrelépéshez. Ha tehetjük, van mód arra, hogy felkészüljünk a nehéz beszélgetésekre, ha a kérdést és a kölcsönhatásokat Istennek rendeljük alá, bölcsességet, kegyelmet és megértő szívet kérve. Kochenhower és Esmond is egyetértenek abban, hogy a beszélgetés okának és szándékának ismerete létfontosságú. Ha az a cél, hogy bebizonyítsuk a másik személy tévedését, és nem a kapcsolat prioritását helyezzük előtérbe, akkor a kölcsönhatások robbanásveszélyes, vagy bántó tereket nyitnak meg, amelyek potenciálisan károsíthatják a kapcsolatot.

Amikor a konfliktusokat személyes szinten kezeljük, az egónkat az ajtó előtt kell hagyni. Legyen szó partnerről, szülőről, gyermekről vagy barátról, a beszélgetés célját a megbeszélés középpontjában kell tartani. A konfrontáció célja a probléma megoldása kell, hogy legyen a kapcsolat megőrzése érdekében. Ha nem a kapcsolat a prioritás, akkor teret hagyunk az egó számára, hogy átvegye a helyét. Amikor ez megtörténik, az „igaznak lenni” vágya felülírja a konfrontáció valódi szükségességét, ami azt eredményezi, hogy a másik személy támadottnak vagy érvénytelennek érzi magát, az érzelmek felülhaladják a tiszteletet, a probléma megoldatlan marad, és a kapcsolat összetörik. Könnyen fokozódhatnak a dolgok, különösen akkor, ha olyan problémáról beszélünk, amely kényelmetlenséget, fájdalmat vagy megosztottságot okozott. Ezen a ponton kell a Szentírást használnunk útmutatónkként. Esmond dicséri Pál azon képességét, hogy minden összeütközést a sodródó gyülekezeti tagokkal szeretettel és tisztelettel tud megfogalmazni: „Pál mindig valami dicséretre méltót talál először. Esmond ezzel azt akarja mondani, hogy ha nehéz a beszélgetés, az nem az adott személy kilétének vagy a helyzet milyenségének függvénye.”

A konfrontáció kezelésének ezt a módszerét ki kell terjeszteni az egyházi kapcsolatokra is. Mivel az egészséges konfliktuskezelést otthon kell kialakítani, az egyháznak annak a nyilvános térnek kell lennie, ahol az egészséges konfliktusmegoldás fenntartható. Kochenhower és Esmond is elismerik, hogy a Hetednapi Adventista Egyházat gyakran a teológia uralja. A kiigazítás siettetése érdekében a teológiát a kapcsolatok fölé helyezzük, lehetőséget adva annak a vágynak, mely a tévedések bebizonyítására törekszik, ahelyett, hogy kérdéseket tennénk fel, és a konfliktust tanulási tapasztalatként használnánk fel, amely fejleszti a kapcsolatokat. A forró kérdésekkel kapcsolatos problémák kezelésekor ennek az ellenkezője is igaz lehet. A félelem attól, hogy félreértelmezik hitünket vagy félreérthetővé válunk, megakadályozhat egyeseket abban, hogy kemény beszélgetést kezdeményezzenek, ami nagyobb hithez és megértéshez vezethet.

Ezek az szemtől-szemben történő beszélgetések fordulópontot jelenthetnek valakinek a hite irányában, de ha adminisztratív szintű konfliktusokról van szó, akkor megvan a kísértés, hogy a kérdést magasabb szintekre delegálják. De még itt is, az elszámoltathatóságnak szemtől szemben történő beszélgetéssel kell kezdődnie. Az „ez mondta, az mondta” konfliktusok zűrzavarában a legalizmus gyakran tényezővé válik, de amikor a legalizmus belép, a kegyelem kilép. Ahhoz, hogy a probléma valóban megoldódjon, a kegyelmet ki kell terjeszteni, lehetővé téve a megértés és az eredményesség kiteljesedését. Azonban, ahogy Esmond rámutat, az elhallgattatás kultúra korszakát éljük. „Ebben a helyzetben nehéz nem beszélni az elhallgattatás kultúráról” – mondja Esmond. „Az én problémám az elhallgattatás kultúrával a megváltás hiánya”. A múlt helytelen viselkedéseibe ásás, a sérelmek állandó nyilvántartása, és minden kommunikációs próbálkozás megszüntetése megakadályozza a növekedést és a kegyelem kiterjesztését. Ahelyett, hogy rohannánk gyorsan elítélni, inkább vonjunk felelősségre kegyelem által dúsított nehéz beszélgetésekkel.

Bármilyen nehéz is, az ilyen jellegű interakciókban való részvétel mélyebb gyógyulást és nagyobb megértést tesz lehetővé. A kommunikáció megtanulásával járó próbálkozások és tévedések során azt is tudomásul kell vennünk, hogy még ha minden lépést követünk is, előfordulhat, hogy egy probléma nem úgy oldódik meg, ahogyan szeretnénk, és ez így van rendjén. Még Istent is bevonhatjuk, hogy emlékeztessen bennünket arra, hogy egy konfliktusban egynél több ember van, és több ember szorul megértésre. Kochenhower szerint van egy döntő kérdés, amelyet fel kell tenni: „Hogyan fog előtűnni Isten szeretete ebben a beszélgetésben vagy ebben a kérdésben? Hogyan nyilatkozhat ki Isten szeretete?” Ezzel, mint alappal, a konfliktusok zűrzavara helyet enged a kegyelemnek, és lehetővé teszi, hogy a kemény beszélgetések növekedéshez vezessenek.

A cikk forrása: https://adventist.news/news/confronting-a-conversation

Nicole Dominguez
Silver Spring, Maryland, USA