Oszlopok Isten templomában

„Aki győz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában, és ott marad örökké, felírom rá az én Istenem nevét és az én Istenem városának, az új Jeruzsálemnek a nevét, amely a mennyből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet.”
(Jelenések könyve 3,12)

Az ókori kelet, így Kis-Ázsia is tele volt templomokkal. Nyilvánvalóan nem keresztény templomokról van szó, hiszen a kereszténység még nem terjedt el annyira ekkorra, hogy saját templomokat építsenek a hívek. Templomok helyett tehát házi gyülekezetekben jöttek össze a Krisztusban hívők, ahol együtt, közösségben imádták Istent. Volt egy ilyen kis csoport Szárdiszban is, akinek Isten üzenete szól Jánoson keresztül a Jelenések könyvében. Ők is, ugyanúgy, ahogy a többi korabeli keresztény, vagy zsidó, vagy pogány háttérről tértek meg, így kultúrájuk merőben különbözött a ma ismert keresztény kultúrától.

Ismert volt számukra például a pogány templomok szokása is, miszerint, ha egy pap nagy népszerűségnek örvendett, akkor a hívek, összegyűjtve a pénzt, oszlopot emeltettek a tiszteletére a templom belsejében, melyre a pap nevét is ráírták. Sok pap neve így akár évtizedekig, évszázadokig is fennmaradhatott a templomban, emlékeztetve mindenkit arra, hogy milyen jó is volt, amikor még ő szolgált közöttük.

De mi történt akkor, amikor elfogyott a hely, és az új kedvenc pap oszlopát kellett volna felállítani? Egyszerű! Lebontottak egy régit, és ez ment sok-sok éven keresztül. Soha nem tudhatta az aktuális klérus, hogy a szép emlékoszlopaikat mikor fogják felhasználni az újonnan épülő nyilvános illemhely falazatában.
Ez egy olyan díj volt, amikor bármikor visszavonhatnak.

Isten a Jelenések könyvében azonban azt üzeni a szárdiszi gyülekezet tagjainak, hogy az ő templomában mindig van hely új oszlopok számára. Aki győz, és mindvégig állhatatos marad, annak oszlopot fog emelni, ez az oszlop azonban „ott marad örökké”. Nem rombolja le egy következő generáció, nem felejti el senki. És az oszlop szépen ki lesz díszítve is, rajta azokkal a nevekkel, amik valóban fontosak: Isten neve, az új Jeruzsálem neve, Jézus Krisztus neve…
A név felírása pedig mindig azt jelzi, hogy valami tulajdonba lett véve. Ádám nevet adott az állatoknak, amiket Isten elé vezetett. Amikor egy gyermek új játékbabát, vagy plüssjátékot kap, első dolga, hogy nevet ad neki. Könyveinkbe, Bibliánkba bele van írva a nevünk, ezzel fejezzük ki, hogy a miénk valami.

Isten örök jutalmat szán minden kitartó hívőnek – neked és nekem is. Egy olyan oszlopot, egy lerombolhatatlan emlékművet, mely mindenki számára tudatja: Isten tulajdona vagyunk most és mindörökre.

Ömböli Krisztián
lelkész