Még, még, még, még, még, ennyi nem elég!

A Republik együttes „Repül a bálna” című dalának ezen része talán igazabb ránk, mint gondolnánk. Nehéz belegondolni, mit jelent, hogy a világ évente körülbelül 2,01 milliárd tonna lakossági szilárd hulladékot termel, amelynek legalább 33%-át nem kezelik környezetvédelmi szempontból biztonságosan. 2019-ben a világ 53,6 millió tonna elektronikai hulladékot termelt, amelynek csak 17,4%-át hasznosították újra megfelelően. Átlagosan, napi szinten körülbelül 3.000-10.000 reklámmal találkozunk valamilyen formában. A fogyasztás, az elhízás, a hiteladósság, a szemét mind növekszik, akárcsak az időjárási katasztrófák. „Még, még, még, még, még, ennyi nem elég!” Így tesszük tönkre a ránk bízott bolygót.

Mikor a Tízparancsolatot olvassuk 2Mózes 20. könyvében, azt kontextusban kell értelmeznünk: Isten az egyiptomi rabszolgaságból való felszabadítóként mutatkozik be. Itt egy nép, amely annyira hozzászokott a fáraó szolgálatához. Megszokták, hogy a gazdaság működtetéséhez gürcölni kell, és a pihenés tilos. Az ember értékét az határozta meg, amit megtermelt, és a munka a túlélés eszköze volt. Beleszólási jog nélkül, egy olyan fáraóhoz voltak hozzászokva, aki mindig csak többet követelt. Egy zsarnokhoz, aki pihent, miközben ők keményen dolgoztak. Ismerős?

A szombat forradalmi, mivel megkérdőjelezi a rabszolgaságra épített gazdaságot. Az egykori rabszolgáknak próbálta átadni a pihenéshez való jogot, az élethez való jogot, emlékeztetve őket arra, hogy identitásuk és értékük nem a termelési teljesítményükből ered. A vezetőket pedig arra hívja, hogy az önző fáraóval ellentétben a pihenést kiterjesszék mindenkire, aki a hatalmunk és befolyásunk alatt áll … még az állatokra is.

A „Még, még, még, még, még” kultúrában élünk, ahol a kapkodás, gürcölés, rohanás megszállottjai vagyunk. Ahol állandó értesítések hada és millió inger bombázza az idegrendszerünket. Szorongással vagyunk tele. A lelki megbetegedések egyre súlyosabbak és elterjedtebbek.

Adventistaként lelkileg is aszerint határozzuk meg magunkat, hogy mit termelünk, és a szombatot heti jutalomként kezeljük, amiért megdolgoztunk. Ahogy fogyasztunk és termelünk egész héten, és sosem elégszünk meg, eljön a szombat, amit részévé tettünk ennek a rabszolgarendszernek: még több jó cselekedet, még szebb alkalmak, még kegyesebb élet, még több adventista, még nagyobb tökéletesség, még közelebbi istenkapcsolat. „Még, még, még, még, még, ennyi nem elég!”

A szombat azonban nem jutalom a fáradtságért, nem kiérdemelt pihenés, hanem ajándék. Meghívás egy találkozóra valakivel, aki gondoskodik helyetted. Egy nap, amikor elengeded a szorongást, a törtetést, a rohanást, az idegeskedést, a fogyasztást és a termelést. Egy nap, amikor ezt a nyugalmat árasztod mindenre és mindenkire magad körül.

Úgy kezeljük a szombatot, mint valami jegy a Mennyország Utazási Iroda turnusára, ami nagyon drága, ezért meg kell dolgoznunk érte. Dolgozz, és szerezd meg! Valójában rengetegszer szombaton pont az ellentétét csináljuk annak, ami a szombat. Milyen jó lenne megnyugodni, eltávolodni attól, hogy Istent le akarjuk nyűgözni, a szőrszálhasogató „tedd-ektől és ne tedd-ektől”, a szabályokkal és tilalmakkal kapcsolatos megszállottságtól.

A munka félretétele nem öncélú, hanem Isten módszere arra, hogy emlékeztessen minket arra, hogy Ő kicsoda. Hogy belehullhatsz a karjaiba úgy, ahogy vagy. A szombat egy tudatállapot, nem csak egy gyülekezeti program. Egy kapcsolati dinamika, nem egy törvény.  Egy dinamika, ami arra késztet bennünket, hogy kapcsolatba lépjünk a körülöttünk élő világgal és szolgáljuk őket, és adjunk időt a világnak pihenni.

Ki tudna ellenállni egy ilyen „szombatnak”?

Henter Zsombor
segédlelkész Bp. Újbuda, Ráckeve