John Nevins Andrews

Az „első” misszionáriusunk születése
Gilbert Valentine

John Nevins Andrews 1874. október 18-án tartotta első prédikációját misszionáriusként a svájci Neuchâtelben. Szombat volt, alig két nappal azután, hogy megérkezett új missziós területére, és a hívek Albert Vuilleumier svájci órásmester otthonában gyűltek össze. Andrews és két gyermeke, Mary és Charles igencsak zavartan és furcsán érezték magukat. Nem értették a beszélgetéseket. Andrews egy akadozó tolmács segítségével mesélt az adventi mozgalom történetéről, valamint Joseph Bates, James és Ellen White munkájáról. Elmondta saját adventi reménységének megtapasztalását is, mint a mozgalom korai hívője.

Egy lehetetlen feladat

Négy nappal később, október 22-én, Andrews azon kapta magát, hogy a család ideiglenes szálláshelyéül szolgáló Vuilleumier-ház harmadik emeleti ablakából kinézve azon gondolkodik, milyen furcsa, idegen ország az, amely most az ő missziós területe lett. Eszébe jutott, hogy az 1844-es nagy csalódás pontosan 30 évvel ezelőtt történt, ami azt jelentette, hogy „már nincs sok idő a munkára”. Hogyan figyelmeztethetné ezt a hatalmas népességet, „milyen előkészületeket kell tenniük, hogy megálljanak az ítélet előtt”?¹

A még fiatal adventi mozgalom számára nem volt könnyű döntés, hogy első hivatalos misszionáriusát a tengerentúlra küldje. A Generál Konferencia több mint egy évig halogatta a döntést, mert egyesek nem voltak biztosak abban, hogy a nemrég megözvegyült John Andrews a legjobb jelölt erre a feladatra. James White újabb súlyos agyvérzést szenvedett, és rokkanttá vált. Andrews lenne az, akire az új missziós területnek szüksége volt? Vagy talán Battle Creekben nagyobb szükség lenne a képességeire? Végül a Generál Konferencia új elnöke, George Butler az 1874. augusztusi Generál Konferencia-ülés utolsó estéjén meghozatta a tanáccsal a végső döntést. A küldöttek egyetértettek, és megszavazták, hogy a végrehajtó bizottság küldje el Andrews-t Svájcba, „a lehető leghamarabb”.

Gazdasági szempontból ez nem a legjobb időpont volt arra, hogy valakit Európába küldjenek, bár ezt kezdetben még nem tudták. Alig néhány hónappal korábban rendkívüli pénzügyi nehézségek sújtották az egyházat és a gazdaságokat világszerte, ami az 1870-es évek „hosszú depressziójának” még csak a kezdete volt. Pénzügyi szempontból az első misszionárius kiküldése rosszabkor nem is történhetett volna.

Ennél is nagyobb problémát jelentett az, hogy a Generál Konferencia még nem rendelkezett semmilyen kidolgozott politikai kerettel a misszionáriusok külföldre küldésére vonatkozóan. Andrews fizetés nélkül indult útnak. A Generál Konferencia nyilvánvalóan arra számított, hogy a svájci hívek fedezik majd a misszionárius költségeit. De maguk a svájci szombatosok is mélyen eladósodtak. A kezdet rázós volt, de Andrews kitartott, még akkor is, ha néha spórolnia kellett az élelmiszeren, és gyakran saját vagy munkatársai szűkös megtakarításaiból kellett merítenie.

Fájdalmas, súlyos kultúrsokk és a helyi nyelven való társalgás megtanulásáért folytatott kétségbeesett küzdelem nehezítette meg az első évet, de végül a 45 éves misszionárius lassan talpra állt. Közben szíveket nyert, leveleket írt, újságokban hirdette a szombatot, szállodákban és városházákon prédikált, megtérőket keresztelt, gyülekezeteket alapított és szervezte a missziót. Egy hatékony missziós magazint, a Les Signs des Temps-t, is ő hozta létre, amely a mai napig szolgálja az egyházat.

Az elért győzelmek azonban óriási személyes áldozatokkal jártak. A sikerhez vezető út egyik mélypontján néhány helyi hívő, akiknek nehézséget okoztak Andrews amerikai módszerei, kritizálni kezdték őt, és ez megnehezítette a dolgokat. Amikor a kritika eljutott Ellen White-hoz, a testvérnő biztosította a svájci hívőket arról, hogy az egyház „a legtehetségesebb embert küldte át a sorainkból”, és ez mind neki, mind a küldőknek hatalmas áldozatot jelentett. Andrews elszántsága végül kifizetődött. De mi készítette fel őt egy ilyen küldetésre?²

Életleckék

John Andrews 14 éves korában, Maine államban átélte az advent reményébe vetett nagy csalódást, és az azt követő traumát. Mégis kitartott hite mellett, és 1849-ben a mozgalom vezetőinek belső körébe került, akik az adventista hit alapját képező új bibliai igazságokat tárták fel. A hármas angyali üzenet és az azokat alátámasztó tanok hiteles képviselőjévé vált. Számos cikkét és röpiratát az egyház nagyra értékelte.

Tudományos beállítottságú volt, több idegen nyelvet is megtanult olvasni, valamint jártas volt a görög és a héber bibliai nyelvekben. Sikeres evangélistává és gyülekezetalapítóvá vált Új-Anglia államaiban, ugyanakkor más evangélistákat és lelkipásztorokat is mentorolt, sikerre vezetve őket. Egy ideig rokonaival együtt gazdálkodott az iowai prérin, ahol gyakorlati készségeket és állattenyésztést is tanult.

Andrews megtapasztalta a gazdasági nehézségeket, és küzdött az ebből fakadó betegségekkel. Ennek következtében elkötelezett egészségügyi reformer lett. Ő lett a Generál Konferencia elnöke, amikor James White túlságosan beteg volt ahhoz, hogy meg tudjon maradni ebben a tisztségben. A Review and Herald szerkesztőjeként is dolgozott, és alaposan megismerte a kiadói ipart. A New York-i Egyházterület elnökeként Andrews gondoskodott a folyamatos növekedésről, és megtanulta az egyházvezetői ismereteket. Felkérték, hogy mediáljon az egyházi központban kialakult feszültségek között, és értékes tanácsadóként fejlesztette ki képességeit. Ő képviselte a fiatal egyházat a kormányhivatalok előtt, amikor a polgárháború alatt a lelkiismereti kötelességmegtagadói státuszért folyamodtak. Tudta, hogyan kell diplomatikusan viselkedni. Valamint a szombat-tan történelmének széles körben elismert tudósa lett, fő műve, a sokat idézett A szombat története (1861, 1873) révén.

Amikor 1871-ben egy svájci érdeklődő szombattartókból álló csoport kapcsolatba lépett az egyházi központokkal, Andrews, nyelvtudásával együtt, természetes jelölt volt arra, hogy levelezzen velük. És amikor Jakob Erzberger küldöttként Amerikába került, hogy többet tudjon meg az adventizmusról, ismét John Andrews volt a természetes jelölt arra, hogy megtanítsa őt az evangelizációk folyamatára és a gyülekezetek pasztorálására. Andrews soha nem tervezte, hogy misszionárius lesz, de a Gondviselés biztosan felkészítette őt erre a szerepre. 1874-ben, amikor megnyílt a nemzetközi missziós lehetőségek ajtaja, a mélyen lelki beállítottságú John Andrews, a rendelkezésre álló „legképzettebb” munkás, kész volt válaszolni. A kulturális sokk és az anyagi nehézségek ellenére John Andrewsnak, első hivatalos misszionáriusunknak sikerült segítenie az egyházat abban, hogy megtalálja az utat ennek a világméretű feladatnak a vállalásában.

1 John N. Andrews, „Munkánk”, Review and Herald, 1874. december 15., 4. o.

2 Azok az olvasók, akik többet is szeretnének megtudni a témáról, biztosan élvezni fogják Valentine teljes életrajzát, J. N. Andrews: Mission Pioneer, Evangelist and Thought Leader (Missziós úttörő, evangélista és szellemi vezető) című könyvét, amely a Pacific Press kiadónál jelent meg (2019).

Gilbert Valentine

Gilbert Valentine, Ph.D., visszavonult a La Sierra Egyetem Neveléstudományi Karáról. Jelenleg alkalmanként adjunktusként tanít az H.M.S. Richards Divinity Schoolban.