„Így szólt hozzájuk: Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket.” (Máté 4,19)

Miért érdemes élni (megélni, gyakorolni) Krisztus követését? Másként megfogalmazva: miért érdemes nem csak szavakban, hitvallásunkban Krisztus tanítványának lenni, hanem tanítványként élni, követni őt napról napra, minden élethelyzetben?

Amikor Vele járunk, akkor átéljük jelenlétének békéjét, örömét. Ha magunkra maradunk, miközben elismerjük a törvény igazságát, akkor a bűn és a bűntudat felemészti az erőnket. Ha megragadjuk Őt, mint megváltónkat, akkor bűnbánattal és bűnbocsánattal ajándékoz meg. Felszabadul a lelkünk a nyomasztó terhek alól, mert nem egyedül hordozzuk azokat. Jelenléte hatással van ránk, átformál minket sokszor úgy, hogy ez nem is tudatosul bennünk, csupán kicsit később, visszatekintve rácsodálkozunk a változásokra.

Jézus nem egyszerűen elküld, hogy embereket megtérésre hívjunk! Ő azt kéri, hogy járjunk vele életünk minden dolgában, s ehhez köti hozzá az ígéretét: ő cselekszi azt, hogy mi elérjük az embereket!

Sokszor az a benyomásom, hogy a végeredmény oldaláról szeretnénk megközelíteni a dolgokat. Azt szeretnénk, hogy térjen meg sok ember, vagy váljunk megszentelt életű emberekké. Jézus garanciát vállal az eredményre, ezt nyugodtan rábízhatjuk. A mi részünk, hogy kövessük őt percről percre, és pontosan ez az a lényegi küzdelem, amit kér tőlünk.

Mindegy milyen „módszert” követsz a hétköznapi tanítványságod gyakorlásában, ha ennek valóban az az eredménye, hogy vele jársz! A lényeg, hogy hogyan ülteted át a gyakorlatba felhívását: „Kövessetek engem!”

Szeretnék két tapasztalatot megosztani, amit a tanítványi kiscsoport módszerét gyakorló testvérek osztottak meg velem:

„Vannak az életemben olyan visszatérő kísértések, melyeket sosem sikerült maradéktalanul legyőzni. Ezért váltak visszatérővé, kikerülhetetlenné. Sokszor éreztem miattuk, hogy nem vagyok méltó megjelenni az Úr házában. De az utóbbi idők tapasztalata megmutatott valami mást. Az, hogy akár méltatlanul is, de Istenhez húzódom közelebb, észrevétlenül átformál. Amikor úgy talál meg újra a kísértés, hogy az elmúlt időben kerestem Isten társaságát, olyan ellenállást érzek magamban a bűnnel szemben, ami addig nem volt…”

„A rendszeres bibliaolvasás, az egymásért és a misszióért mondott imák megtették a hatásukat. Döbbenetes volt látni Isten munkáját emberekben, a sajátomban pedig még inkább. Az idő előrehaladtával változásokat kezdtem magamon észrevenni: a rendszeres és tartalmas imaélet elsősorban másokért, a rendszeres bibliaolvasás, a hétköznapjaim részévé vált. Ezek együttesen pedig apránként a megtérésemhez vezettek.

Ez év januárjától hatalmas nyomásnak voltam kitéve: felmérhetetlen mennyiségű stressz a munkahelyen, folyamatos vírusfertőzések, majd májustól toxikus pajzsmirigy túlműködés, ami miatt majdnem elvesztettem az életemet. Ezután kirúgtak a munkahelyemről, ahol több mint kilenc évig dolgoztam. Mindeközben a kiscsoportos alkalmak nem maradtak el, betegen is megtartottam őket, mert mérhetetlenül szükségem volt a barátaimra és az imádságokra. Számomra az volt döbbenetes, hogy mindezekben a hatalmas próbákban a hitemet nem vesztettem el. Küzdöttem imádságban Istennel, de végül el tudtam fogadni akaratát, és tudtam, hogy bármi történjék is, Ő mindenkinél jobban szeret és tudja mire van szükségem. Azóta – Istennek hála – felépültem, és találtam új munkahelyet is az Ő kegyelméből. Tudom viszont, ha mindezekkel a nehézségekkel egyedül kellett volna megküzdenem, most nem tartanék itt. Isten a kiscsoport működése által átformált, és formál folyamatosan. Megtanított az életemet teljes mértékben rábízni.

Amikor a kiscsoportot elindítottam, az volt a célom, hogy mások térjenek meg. Isten pedig eközben engem is megtérésre vezetett. Pedig meg voltam győződve arról, hogy velem minden rendben van, hiszen már az anyaméhben is adventista gyülekezetbe jártam. Ha Isten a kiscsoport létrejöttekor vagy előtte engedte volna meg ezeket a próbákat, biztosan tudom, hogy egyedül nem tudtam volna megbirkózni velük. Úgy gondolom, hogy rendszeres bibliaolvasás és imaélet nélkül, valamint baráti közösség híján hátránnyal indulunk a nagy küzdelemben. Az életünk nem lesz könnyebb, ha csatlakozunk egy csoporthoz, de azt tapasztalatból elmondhatom, hogy a nehézségekhez való hozzáállásunk megváltozik. Erősebbek leszünk, és Istent és másokat pedig még jobban megtanulunk szeretni.”

Hites Gábor
DET tanítványsági osztályvezető