Igei üzenet – 2021. 01. 22.

„Jézus így szólt hozzá: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. A samáriai asszony ezt mondta: „Hogyan? Te zsidó létedre tőlem kérsz inni, mikor én samáriai vagyok?” Mert a zsidók nem érintkeztek a samáriaiakkal. Jézus így válaszolt: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom!; te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet.” (János evangéliuma 4. fejezet)

Azt olvastam, hogy amikor Jézus „élő vizet” említ, akkor egy olyan kifejezést használ, amely szándékosan kétértelmű hiszen „folyóvizet” is jelent. Anélkül kívánja felkelteni az asszony érdeklődését, hogy gyanakvóvá tenné. Lépésről lépésre vezeti a hit útján. Nem rohanja le különböző elméletekkel, nagyon gyakorlatias: először rávezeti tehetetlenségére, szükségletére. Amíg ezzel nem szembesülünk, egyikünk sem tud elindulni ezen az úton.

„Az uralkodó egónak buknia kell, és csak a tehetetlenség képes a munkát megfelelően elvégezni. Ellenkező esetben megkíséreljük átalakulásunkat saját szabályaink szerint, saját erőből véghez vinni, ami épp emiatt nem lehet átalakulás! Úgy tűnik, semmilyen módon nem tervezhetjük meg, és nem irányíthatjuk saját változásunkat. Ha az egónkat az egónk segítségével próbáljukmegváltoztatni, akkor csupán egy még jobban álcázott egót kapunk. Albert Einstein sokszor beszélt erről, de fizikusként más szavakkal fogalmazott. Az volt a véleménye, hogy egyetlen problémát sem tudunk megoldani ugyanazon a tudati szinten, ami a problémát okozta.” (RR)

Tehetetlenségünk sokszor életünk megsebzett, fájdalmas, elidegenedett részét jelenti, ezért is kell nagyon óvatosan beszélni erről. Menj el, hívd a férjedet, és jöjj vissza!” Az asszony így válaszolt: „Nincs férjem.” Itt láthatjuk a legtisztábban ennek az asszonynak a tehetetlenségét. Életének azt a területét, amely megsebzett, fájdalmas és elidegenedett… Igen, itt tárul fel az asszony életének legmélyebb küzdelme és egyben legfájdalmasabb része is: egyik kapcsolatból a másikba lépett és az egyik sikertelenebb volt, mint a másik. Minden alkalommal, amikor azt gondolta, na ez a férfi lesz az igazi, mellette megtalálom a boldogságot, csalódnia kellett. Most már a házasságot sem kockáztatta meg, vagy a férfi nem akarta megkockáztatni ezzel a sikertelen életű nővel. Jézus szavai egy mélyen gyökerező hiányra mutatnak rá: ez a nő magányos volt. Nagyon sok kapcsolata volt, de magányos maradt. Sőt, minél több kapcsolata volt, annál magányosabbá vált. Micsoda paradoxonnak tűnik, pedig oly sokszor megtörténik.

Életünk tehetetlenségét, elidegenedett részét mily sokszor próbáljuk valahogy kielégíteni, megelégíteni… talán kapcsolatokkal, teljesítménnyel, tudománnyal… annyira tudunk reménykedni: na majd most! Az ego a világon a legjobban a változást gyűlöli, még akkor is, ha az adott helyzet nem működőképes, vagy egyenesen szörnyű. Ahelyett, hogy változtatnánk, egyre eltökéltebben ismételgetjük azt, ami nem működik. Ez a függőségben szenvedőknél a legnyilvánvalóbb, valójában azonban mindnyájunk lelki jellemzője. »Inkább elpusztulunk, csak elkerülhessük a változást. Inkább belehalunk a rettegésbe, csak magunkra ne kelljen venni a jelen pillanat keresztjét, és el ne kelljen engedni az illúziónkat.«” (W. H. Auden, angol költő)

Csak olyan Istennek fogjuk átadni az akaratunkat és az életünket, aki könyörületes és szeretettel teli. Miért is adnánk át másnak? Most azonban, hogy tudjuk milyen, miért ne adnánk át?

Dr. Szabó János
evangelizációs osztályvezető, TB tag, lelkész