Identitás Krisztusban

Kik leszünk, ha Krisztussal vagyunk
Félix H. Cortez

Az identitás azon feltételek (biológiai, pszichológiai, szociológiai, történelmi, vallási stb.) összességére utal, amelyek azzá tesznek minket, akik vagyunk. Vagyis az identitás azoknak a dolgoknak az összessége, amelyek megkülönböztetnek minket bármely más személytől. A Krisztusban való identitás tehát minden, amivé válunk, ha Krisztussal vagyunk. A Krisztusban való identitás olyan személyt jelöl, akit Krisztus átalakított és megerősített.

A Krisztusban lévők átalakulásának talán legdrámaibb példája az, amit a vezetők láttak Péterben és Jánosban, miután meggyógyították a bénát (ApCsel 4,13-22). Péter és János szerény körülmények között nevelkedtek, formális oktatás, gazdagság vagy hatalom nélkül. Miután egy éjszakára börtönbe zárták és megvádolták őket a nép megtévesztésével, ami halálos bűnnek számított (5Mózes 13,1-5), a vezetők arra számítottak, hogy a tanítványokat megzabolázva, megfélemlítve találják a meghallgatáson, és rávehetik őket arra, hogy hallgassanak rájuk. Ehelyett a tanítványok csüggedetlenül, szókimondóan és tekintélyt parancsolóan álltak a tanács előtt. Meghökkentő átalakulásuk leginkább abban a bátorságban vagy magabiztosságban (parrēsia) mutatkozott meg, amellyel beszéltek. A tanács véleménye szerint Péter és János, valamint általában véve a tanítványok bátorsága (ApCsel 4,29-31) megkülönböztető jele volt annak, hogy Jézussal voltak (ApCsel 4,13).

Változás értelmünk megújulása által

A tanítványok bátorsága az Istenről, Jézusról és önmagukról alkotott felfogásuk megváltozásának eredménye volt. Hadd magyarázzam el röviden, hogy milyen változásokat éltek meg.

A többi zsidóhoz hasonlóan a tanítványok is hittek abban, hogy csak egy Isten van. A tanítványok – mint a többi zsidó is – valószínűleg naponta kétszer elmondták a Shemát, amely megerősíti, hogy Isten egy, és őt kell szeretni mindenek felett.1 Ezt maga Jézus is a legfontosabb parancsolatként idézte (Máté 22,37; Márk 12,30; vö. Lukács 10,27). Ez volt az alapvető megkülönböztető zsidó hitvallás.2 A tanítványok azonban felismerték, hogy „a Shema egy Istenén belül van valamiféle pluralitás,” ami a zsidó hitük újraértelmezésére indította őket.3 Más szóval, a tanítványok megértették, hogy Izrael egy Istenét, YHWH-t, valahogy úgy kell értelmezni, hogy az egynél több isteni személyt foglal magában.

Túl azon, hogy a tanítványok felismerték az istenség jegyeit Jézus életében, halálában és feltámadásában, isteni természetébe vetett hitük egy eszkatológiai felismerés eredménye is volt. A tanítványok megértették, hogy Jézus eljövetele beteljesítette YHWH, Izrael egyetlen Istenének ígéretét, aki majd visszatér templomába (pl. Ezékiel 48,35; Haggeus 2,7; Zakariás 2,4-10; Malakiás 3,1-2; vö. Ezékiel 10).4 Ezért mutatja be az Újszövetség úgy Jézust, mint e prófécia beteljesedését. Keresztelő János volt a hírnök, aki megjelent a pusztában, hogy „előkészítse az Úr útját”, YHWH-ét, aki visszatér Izraelbe, hogy kinyilatkoztassa dicsőségét, és Izraelnek bűnbocsánatot, vigasztalást hirdessen (Ézsaiás 40,1-5).5

A tanítványok is azt az alapvető zsidó hitet vallották, hogy a törvény központi szerepet játszik a zsidó nép életében és intézményeiben. Mózes ötödik könyve világossá tette, hogy a Tóra központi szerepet játszik az Isten és népe közötti szövetségben. Így a Tóra adta a nemzet alkotmányát és minden intézményének alapját, beleértve a politikai pártokat is. A Tóra, írja Alan F. Segal, „az izraelita társadalom gyökérmetaforája volt.”6

Végül azonban a törvény a zsidó nemzet, mint Isten népe különállóságának kifejezője lett, és a többi nemzettől elválasztó határvonalként szolgált. A korai judaizmus, annak érdekében, hogy elkerüljék a korábbi száműzetésüket és fogságukat okozó bálványimádást és hűtlenséget, a törvényt a többi néptől való elkülönülés eszközeként használta.7 Ez a reakció Isten Izraelnek adott néhány utasításának fényében érthető, amelyekben az Úr azt parancsolja, hogy Izráel tartsa magát elkülönítve a többi néptől (3Mózes 20,26). Ez a kiváltság és a büszkeség forrása is lett azzal kapcsolatban, hogy Isten tudással és törvénnyel ajándékozza meg kiválasztott népét (Róma 9,4-5; 5Mózes 4,32-40).

Ennek ellenére Jézus nem utasította el a törvényt, hanem átalakította az emberek törvényértelmezését. Az evangéliumok Jézust törvénytisztelő zsidóként írják le, aki a törvény által előírt bojtokat viselt a felsőruhája négy sarkán,8 utasította a megtisztított leprást, hogy menjen el és mutassa meg magát a papoknak, ahogyan azt a törvény előírta,9 és emlékeztette a gazdag ifjút, hogy ha örök életet akar nyerni, be kell tartania a törvényt (Márk 10,19). Máté szerint azonban Jézus azért jött, hogy felfedje és aktívan megmutassa a törvény valódi értelmét (lásd Máté 5,17-20).

Jézus válasza a lex talionisra (a „szemet szemért” elvére) és a válás Mózes általi engedélyezésére nem helyezte hatályon kívül a törvényt, hanem visszatért a törvény mélyebb szándékához és eredeti céljához.10 Hasonlóképpen, Jézus nem helyezte hatályon kívül a tiszta és tisztátalan ételek közötti különbséget sem, de elutasította az emberi hagyományokat, amelyek a külső tisztasággal szemben elhomályosították a belső tisztaság nagyobb jelentőségét.11 A Jézus és a farizeusok közötti vita a szombatról (Márk 2,23-28) nem arról szólt, hogy meg kell-e tartani a szombatot, hanem arról, hogyan kell betartani azt.

A tanítványok is azt a zsidó hitet vallották, hogy a templom Izrael nemzeti és vallási életének központja. Ez volt az a hely, amelyet Isten kiválasztott, hogy ott lakjon a neve, ez volt trónjának helye (5Mózes 12,11; 1Királyok 9,3; Zsoltárok 87,1-4; Ézsaiás 49,14-16; Ezékiel 43,6-7; Sirák 36,18), és a hely, ahová Isten összegyűjti gyermekeit a föld minden tájáról (1Királyok 8,48; Nehémiás 1,9). Ez volt a papi közbenjárás és az áldozatok, vagyis az engesztelés minden szükséges eszközének helyszíne is. A próféták szerint Jeruzsálem lesz az egész föld vallási központja (Ézsaiás 2,1-4). Az első századi zsidó történetíró, Josephus úgy érvelt, hogy mivel csak egy Isten van, ezért a templom is csak egy.12 Ennek megfelelően az első századi zsidó filozófus, Philón megjegyezte, hogy a zsidók „szent templomuk iránti buzgalma a legerősebb, leghevesebb és legáltalánosabb érzés az egész nemzetben.”13

Jézus azonban kijelentette, hogy a templom szimbolikus funkciója és szertartásai az Ő személyében és szolgálatában teljesedtek be (Máté 5,17-20; 12,6; János 1,29). Jézus tehát a templomi hatóságoktól függetlenül és a templomi kultuszra (áldozatokra) való hivatkozás nélkül ajánlott a bűnösöknek bűnbocsánatot. A templomra is úgy hivatkozott, mint „kézzel készített” alkotásra, ami arra utalt, hogy a templom bálvány lett. Ezt a vádat később István is megfogalmazta (ApCsel 7,48; vö. ApCsel 6,11-14).14 A templom a büszkeség forrásává és a kirekesztés eszközévé vált. A templom tisztasága iránti zsidó buzgalom halállal fenyegette a pogányokat (vö. ApCsel 21,27-32), a templomi bíróságokon elkövetett pénzügyi visszaélések pedig – amelyekre Jézus lopásként tekintett – elidegenítették a szegényeket (Lukács 19,45-46). Jézus egy „nem kézzel készített”, azaz bálványimádással nem elcsúfított templomot képzelt el, ahol a vakok és a bénák meggyógyulnak (Márk 14,58; Máté 21,13-14), ami „imádság háza minden nemzet számára,” és ahol az idegen és a kasztrált is szolgálhat Istennek és örvendezhet (Márk 11,15-17; Ézsaiás 56,3-7).

A tanítványok Izrael eszkatológiai helyreállításának reményét is magukévá tették. Ez több szempontot is magában foglalt: a tizenkét törzs összegyűjtését szétszóratásuk földjéről, a nemzetek leigázását vagy megtérését, a templom és Jeruzsálem megtisztítását, valamint Izrael tiszta és igaz néppé válását.15 Ez a remény fejeződött ki abban a kérdésben, amelyet a tanítványok közvetlenül Jézus mennybemenetele előtt tettek fel: „Uram, nem ebben az időben állítod helyre Izrael országát?” (ApCsel 1,6). A tanítványok azonban abban különböztek a többi korai zsidótól, hogy úgy vélték, Izrael helyreállítása már Jézussal megkezdődött. Keresztelő János előkészítette az utat ennek a helyreállításnak a beteljesedéséhez (Máté 17:11; Márk 9:12). Jézus 12 apostolt választott ki – ezzel jelezve Izrael tizenkét törzse összegyűjtésének kezdetét – és bejelentette Isten országának eljövetelét (Márk 1,14-15; Máté 19,28; Lukács 22,28-30). Megértették, hogy Izrael helyreállítása új szakaszt indított el Isten világra vonatkozó tervében. A megváltott izraelitáknak most Isten tanúivá kell válniuk a nemzetek számára, hogy Isten üdvössége eljusson a föld végső határáig (Ézsaiás 49,6; 43,10-12; 44,8; 42,6-7). Ezért Jézus arra utasította tanítványait, hogy legyenek az ő tanúi, és Jeruzsálemből kiindulva hirdessék az üdvösséget minden nemzetnek (ApCsel 1,8; vö. Máté 28,18-20; Márk 16,15; Lukács 24,47; 2Korinthus 2,14).

Identitás Krisztusban

Amint láthatjuk, Jézus nem rombolta le tanítványai identitását, hogy egy újat teremtsen. Ehelyett megtisztította identitásukat azáltal, hogy megszabadította őket a helytelen eszméktől és a káros gyakorlatoktól. Meg is erősítette identitásukat azzal, hogy új értékeket és célokat adott nekik. Megmutatta, hogy Isten nem távoli és követelőző. Azért jött, hogy velük éljen, hogy egyen az ételükből, meggyógyítsa a sebeiket és kifizesse tartozásaikat. Nem voltak többé szerény halászok, akiknek a megélhetésért való aggódásuk kevés időt hagyott a magasztosabb törekvésekre. Most már emberhalászok voltak, a világ uralkodójának követei, akik a mindenki számára szóló üdvösség üzenetét hirdették (ApCsel 4,12). Nem félemlítette meg őket a Szanhedrin hatalma, mert annak a jelenlétében jártak, aki Isten jobbján ül. Világosan és meggyőződéssel beszéltek, mert tanúi voltak annak, amit hirdettek (ApCsel 3,15), és a béna ember Jézus nevében történt meggyógyítása megcáfolhatatlan bizonyítékot szolgáltatott üzenetük igazságára. Éveken át együtt jártak Krisztussal, most pedig már őbenne voltak.

Mit jelent „Krisztusban lenni”? Egy személy akkor van Krisztusban, ha identitást – reményeit és örömeit, életének célját és irányát – a Jézussal való kapcsolatában találja meg. Akkor vagyok Krisztusban, ha mások csak úgy érthetnek meg engem, ha megértik a Vele való kapcsolatomat. Jézus átalakító ereje elsősorban nem abban rejlik, hogy képes megtanítani, mit higgyek és hogyan cselekedjek, hanem azáltal, hogy vele vagyok, megtanulhatom, kicsoda ő, és ki vagyok én a vele való kapcsolatomban.

1 5Mózes 6,4-7; Misnah Tamid ,1; Misnah Berakhot 1,1-2.
2 Például Judit 8,18; Sibillinus Oracles 3.629; Salamon bölcsessége 11-15; Aristeas levele 132-137; Josephus, A zsidók története 5.112; Philón, A dekalógus 65.
3 Brant Pitre, Michael P. Barber és John A. Kincaid, Paul, A New Covenant Jew: Rethinking Pauline Theology (Grand Rapids: Eerdmans, 2019), 128. o.
4 Lásd N. T. Wright, Paul and the Faithfulness of God (Minneapolis: Fortress, 2013), 104-106., 653., 654. oldal.
5 Máté 3,1-3; Márk 1,2-4; Lukács 3,2-6; János 1,19-23; lásd még Lukács 1,76-79; 2,25-30.
6 Alan F. Segal, Rebeccas Children: Judaism and Christianity in the Roman World (Cambridge: Harvard University Press, 1986), 38. o.
7 Ariszteász levele 139, 142; Jubileumok könyve 22,16.
8 4Mózes 15,38,-39; 5Mózes 22,12; Márk 6,56; Máté 9,20; 14,36; Lukács 8,44.
9 Márk 1,44; Lukács 17,14.
10 Lex talionis: Máté 5,38-42; vö. 2Mózes 21,24; 3Mózes 24,20; 5Mózes 19,21. Válás: Márk 10,2-9; vö. 5Mózes 24,1; 1Mózes 2,24; Máté 19,3-9.
11 Márk 7,14-23; Máté 15,1-20.
12 Josephus, Apion ellen 2.193.
13 Philón, A Gájushoz intézett követségről 210.
14 A LXX gyakran utal a bálványokra, mint „kézzel készítettekre” (3Mózes 26,1; Ézsaiás 2,18; 10,11; 19,1; Dániel 5,4.23).
15 Izrael helyreállításának négy aspektusára Ézsaiás 49,6; 54,12; 60,6-21-ben találunk utalásokat.

 Cikk forrása: https://adventistreview.org/feature/identity-in-christ