Ha lángol körülötted a világ
Épp az egyik bózsvai nyári táborba tartok, amikor a távolban égig érő füstoszlopot pillantok meg. Az út menti száraz aljnövényzet gyulladhatott ki – gondolom –, és elmondok egy imát a veszélyben lévőkért, a lángokkal küzdőkért. Húsz kilométerrel odébb már csak lelassítva, vészvillogóval tudok áthaladni ezen a szakaszon. Minden ég: fák, bokrok, hétvégi házak. Minden. A tűz olyan gyorsan terjed, hogy még az utakat sem volt idő lezárni. Orrfacsaró füstszag, átláthatatlan, ködszerű szürkeség és hatalmas lángnyelvek vesznek körül közvetlenül az út mentén. Egyetlen vágyam van: minél előbb kijutni a tűztengerből.
Zakariás is hasonlóan érezhetett, amikor a népet képviselő főpapot üszkös, parázsló fadarabként láttatta Isten. „Azután megmutatta nekem Jósuát, a főpapot, aki az ÚR angyala előtt állt, és a Sátánt, aki a jobbja felől állt, hogy vádolja őt. Azt mondta az ÚR a Sátánnak: Megdorgál téged az ÚR, te Sátán! Megdorgál az ÚR, aki magáévá fogadta Jeruzsálemet! Hát nem tűzből kikapott üszök-e ez?” Zakariás könyve 3:2
Jósua és a nép helyzete éppoly reménytelen, mint a kiégett, élettelen mezőé. Az igazzá nyilvánításhoz sokkal többre van szükség, hiszen Sátán Isten előtt a legkisebb hibájukat is felnagyítja. Így semmiképp sem menekülhetnek meg. Kijózanító látni, miként tekint Isten arra az emberre, aki a saját teljesítményében bízik, s Krisztus nélkül próbál megállni. Van-e megoldás? Az Úr angyala – azaz maga Krisztus – ad választ erre a sorsdöntő kérdésre: „az Úr … magáévá fogadta Jeruzsálemet.” Azaz attól függetlenül, hogy népe bűnös, szereti azt, gondot visel róla, küzd érte, megigazítja, mert az övé.
Igen, valóban igaz, amit Jon Paulien ír a Present Truth in the Real World (Jelenvaló igazság a való világban) című könyvében: a szekuláris környezet hat lépésben (1. A személyes imaélet elhanyagolása; 2. A személyes bibliatanulmányozás kötelességszerűvé válása; 3. A gyakorlati kereszténység külső jegyeinek eltűnése; 4. A gyülekezeti összejövetelek egyre ritkább látogatása a gyülekezet teljes elhagyásáig; 5. A Biblia üzenetében, az örök életben és magában Isten létezésében való kételkedés; 6. Növekvő bizalmatlanság az intézményekkel, különösen a vallásos intézményekkel szemben.) bontja le egy adventista ember személyes hitét. Ugyanakkor fel kell tennünk a kérdést: mi a feladatunk, amikor ezt a folyamatot véljük felfedezni magunkban vagy környezetünkben?
Szeretném az olvasó figyelmébe ajánlani Krisztus szerepét ebben a látomásban. Jézus nem vádolja, hanem védelmébe veszi a bűnös Jósuát – egyszerűen azért, mert hozzá tartozik. Sőt kéri, hogy az Úr dorgálja meg azt, aki vádolja a népet. Azt is látnunk kell, még, hogy nem ragadtatja magát ítélkezésre, hanem az Atyára hagyja a döntést. Nem akarja átvenni az Atya helyét még a dorgálásban sem. Két szereplő, két gyökeresen eltérő reakció a bűnre: az egyik vádol, a másik megvéd. Választhatunk, kinek a jellemét kívánjuk követni.
Óriási tévedés azt hinni, hogy Isten minket tett meg embertársunk vagy testvérünk lelkiismeretévé. Nem a mi lelkiállapotunkat vagy életvitelünket tette mércévé mások számára, hanem a sajátját, ezért az egyházban senki sem kapott olyan felhatalmazást a jelenkorban, hogy másokat számonkérjen, esetleg megrázzon vélt vagy valós hiányosságokért. Ezt a jogot Krisztus meghagyta az Atyának. Jobban tesszük, ha mi is ehhez tartjuk magunkat.
A megtért ember legfőbb tulajdonsága viszont a Krisztust tükröző jellem, amelyet Pál apostol olyan gyönyörűen ír le a Lélek gyümölcsének felsorolásában. Harsoghatjuk a legnagyobb igazságokat, bírálhatunk másokat, de ez egyetlen lépéssel sem visz közelebb Isten országához. Csupán zengő érc és pengő cimbalom. Ezzel szemben az egységre törekvés, közös könyörgés, a másik ember megbecsülése és őszinte szeretete valódi változást hozhat.
Miközben megtaláljuk a helyünket az egyházban – egymás mellett, s nem egymás fölött –, érdemes megfontolnunk Ellen G. White személyes megtérésről és bűnbánatról szóló sorait: A főpap nem tudja megvédeni magát és népét Sátán vádjaitól. Nem állítja, hogy Izrael mentes lenne a hibáktól. Szennyes ruhájában – a nép bűneinek jelképében, amelyet, mint képviselőjük hordoz – áll az angyal előtt. Beismeri vétkeiket, de rámutat bűnbánatukra és alázatukra. A bűnbocsátó Megváltóra támaszkodik, és hittel igényli Isten ígéreteit. {5T 468.2}
Most kanyarodjunk vissza a kiégett mezőhöz! Azóta sokszor megfordultam azon az úton, s valahányszor áthaladtam rajta, mindig összeszorult a gyomrom. Elszenesedett maradványok, fekete, élettelen táj kilométereken át… Végtelenül lehangoló látvány.
Most, körülbelül egy hónappal később, azonban valami különösre lettem figyelmes. Bár eső azóta is alig esett, és a környéken továbbra is ki van száradva a növényzet, ez a fekete pusztaság mégis szemmel láthatóan kizöldült.
Alig hiszek a szememnek. Elmosolyodom, s valami megmagyarázhatatlan békességet érzek. Istenre gondolok, aki újat teremt: életet sarjaszt az élettelenből, jót hoz ki a bajból, és reményt ad a kilátástalanságban.
A bűn tüze történetének legfontosabb üzenete ez: amikor azt hisszük, minden elveszett, Isten mosolyog, és megosztja velünk életét.
Fia által.
Újra meg újra.
Amíg el nem hisszük, hogy mindennél jobban szereti szeme fényét, az egyházat.
Kalocsai Tamás
egyházterületi elnök
