Egy kép ereje

Tisztán emlékszem professzorunk, Szilvási József 1997. október 12-én, nekünk, teológus hallgatóknak megtartott adventista egyháztörténet órájára. Az 1870-es, 80-as évek nagy teológiai válságáról volt szó. Ma is elevenen él bennem a felismerés: ha nem vigyázunk, könnyen belesodródhatunk ugyanabba a helyzetbe, amiben kevéssel születése után került az egyház.

Hogy miről is volt szó?
Egy Ellen G. White által készített metszetet tanulmányoztunk, pontosabban kettőt (Az hetednapi adventizmus eredete és fejlődése 26-27. old. Adventista Teológiai Főiskola Budapest, 1997.). Azért kettőt, mert az elsőt James S. White készítette az adventista tanítások összefoglalásaként 1876-ban. A metszetet a kép közepén álló fára függesztett tízparancsolat uralja, teljesen elnyomva Krisztus urunk keresztjét. Ez volt a korabeli egyház teológiai alapvetése.

Árulkodó a címe is: Az élet útja az elveszett Paradicsomtól a megtalált paradicsomig.
Azaz, hogyan tudsz üdvözülni? A tanítás eredményeként született meg E. G. White híres mondata 14 évvel később: „Mint nép, prédikáltuk is a törvényt egészen addig, amíg olyan szárazak nem lettünk, mint Gilboa hegye volt, amelyek sem esőt, sem harmatot nem kaptak. Krisztust kell prédikálnunk a törvényben! Akkor lesz ereje és tartalma üzenethirdetésünknek, amely képes csillapítani Isten nyájának éhségét. Nem szabad saját cselekedeteinkben bíznunk, hanem egyedül a Názáreti Jézus érdemében.” (Review and Herald, 1890. márc. 11.)

James White látva, hogy milyen károkat okozott a közösség soraiban ez a szélsőséges szemlélet, szerette volna módosítani az illusztrációt, de halála megakadályozta ebben, és felesége fejezte be a munkát 1883-ban. A metszetnek ezt a címet adta: Krisztus, az élet útja. Ez a cím is beszédes. Az élet (örök élet) csakis Krisztusban érhető el. Ő az „…út az igazság és az élet.” (Jn 14,6)

A bűn hatalmas erejét nem tudja megtörni emberi erőfeszítés. Ellenkezőleg. Uralkodik rajtunk, maga alá gyűr, elbátortalanít, ellenségessé, hibakeresővé tesz. Mindaddig keseríti életünket, amíg rá nem találunk a kegyelemre, amit Jézus Krisztus keresztáldozatában tett nyilvánvalóvá Isten. Ő így kezeli a bűnt. Miközben átvállalja a büntetést, felemel minket és bátorít a következő lépés megtételére.

A napokban rendezgettem a családi fotóinkat. Megtaláltam azokat is, amelyek első gyermekünkről 22 éve készültek. Játszós, pancsolós, járni tanulós képek. Mint minden kisgyermeknek, neki is sok elesésben és ugyanannyi felkelésben volt része. Eszembe sem jutott megszidni érte, ha hasra vágódott, miközben próbálgatta az egyedül járást. Ahogyan egy rendes szülőhöz illik, inkább felemeltem, hogy tovább tudjon menni a cél irányába. Azt hiszem, Isten éppen ezt teszi velünk lelki értelemben. Ott jön velünk az úton és felemeli tekintetünket a golgotai keresztre, akárcsak az útjukat kereső emmauszi tanítványokét is ráirányította a valóságra.

Hogy napjainkban is szükség van-e tanulmányozni a keresztről szóló tanítást, – ami megvéd a szélsőséges teológiai nézetektől, – afelől nem lehet kétségünk. Nem mindegy, hogy mi vagy inkább ki áll hitünk fókuszában. Nem mindegy, hogy miből indulunk ki, amikor tettekre kerül a sor.

A te „metszetednek” mi áll a középpontjában?

Kalocsai Tamás
DET elnök