„Az Úrnak dicsőségét szemlélve dicsőségről dicsőségre elváltozunk”

A szemlélődést a Biblia az egyik legmagasabbrendűbb emberi tevékenységnek tartja. „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén (tükrözzük), ugyanazon képmásra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, az Úr Lelke által.” (2Kor 3,18) Mert szemlélés által alakulunk át.

Szemlélődni azt jelenti, hogy figyelmem Istenre, Isten felé irányul. Rá tekintek, rá hagyatkozom, Tőle várok mindent, minden gondolatot, eseményt, történést. Megpihenek a jelenlétében, megnyugszom a szeretetében. Nem én akarok valamit, hanem Őt akarom, azt, amit Ő akar. Megmerítkezni a jelenlétében, elmerülni a szeretetében. Hagyni, hogy az Ő léte körül vegyen, ahogy a zsoltáros mondja: „elől és hátul körülzártál, fölöttem tartod kezem, csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt” (Zsolt 139,5–6). Ha nem is tudom ezt teljesen megérteni, de el akarom fogadni, be akarom fogadni Istennek rám irányuló szeretetét, óvó, védő jelenlétét.

Számomra a legmélyebb értelemben szemlélődni azt jelenti, hogy elfogadom Istent olyannak amilyen. Amilyennek kijelenti magát a Szentírásban. Feltétel nélkül elfogadom Isten engem elfogadó feltétel nélküli szeretetét. Ez nem kis dolog, ez nagy dolog, sőt ez a legnagyobb dolog ezen a világon. Ahogy János apostol fogalmaz: „És mi megismertük és elhittük az Istennek irántunk való szeretetét. Az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is ő benne” (1Ján 4,16).

Elfogadni, befogadni azt, hogy Isten feltétel nélkül szeret, elfogad és értékesnek tart. Elhiszem, hogy hisz bennem, hogy jót gondol felőlem, hogy kívánatos véget ad nekem.

Hagyni, hogy Isten szeressen, hagyni, hogy értékesnek lásson, hagyni, hogy feltétel nélkül elfogadjon, ez az Istenre irányuló szemlélődés lényege. És én is engedem, hogy feltétel nélkül elfogadjam Őt olyannak, amilyen, hogy szeressem Őt minden kitétel nélkül, és csodálatosnak lássam Őt, Aki mindenek felett való, Aki mindent és mindenkit felülmúló módon szeret. Igen, ez a csúcsa az Istennel való találkozásnak.

Mi az eredménye mindennek? Az, hogy átváltozunk, átformálódunk, kirajzolódik bennünk, rajtunk Isten képmása, Isten jelleme. Amivel érintkezünk, az hat ránk. Amivel foglalkozunk, az tölti be lényünket. Egy régi mondás szerint: „Ha pirosat érintesz, piros leszel, ha feketét, fekete”. Amivel érintkezünk, olyanná válunk. Ha valaki fest – tudom, mert rajztanárként sokat festettem –, akkor előbb-utóbb befestékezi az ember a kezét, a ruháját. Ha Isten világával érintkezünk, „festékesek leszünk” isteni látásmóddal, gondolkodásmóddal. Ha Isten jellemével foglalkozunk, ha Őbenne gyönyörködünk, akkor hozzá illő vágyakat ébreszt bennünk a Szentlélek. Isteni szeretetre, igazságosságra, békességre, örömre vágyunk. És ezek nem meddő vágyak csupán, mert adhatja az a Valaki, aki ezeket a vágyakat kelti bennünk.  És ezeket a vágyakat be is tölti. „Gyönyörködjél az Úrban, és megadja neked szíved kéréseit.” (Zsolt 37,4) Ezt az igét úgy is le lehetne fordítani, hogy „Gyönyörködjél az Úrban, és vágyakat támaszt szívedben és meg is adja neked azokat.”

Istennel érintkezve hogyne támadna bennünk vágy az isteni szeretetre, az igazságra, a szépségre, jóságra! Ez oly természetes következménye a vele való közösségnek.

És minél jobban érintkezünk Istennel, annál jobban vágyunk Vele lenni, Vele több időt tölteni, végső soron örökké vele maradni. De ezt a vágyunkat is betölti – nemcsak felkelti –, hiszen az örökkévalóságon át tartó közösséget ígéri és adományozza az Őt kimondhatatlanul szerető léleknek. Ilyen a mi Istenünk! Jó Vele lenni? Aki megkóstolta az égi ízeket, az örökké ízlelni szeretné. De itt a földi világban e kiváltságot az Istennel való bensőséges közösségben, hitben, imában, a Szentírásban való elmélyedésben, az elmélkedésben és a szemlélődésben élhetjük meg a leginkább. Miért ne élnénk e kiváltságokkal, hiszen rajtuk keresztül érintkezhetünk az Örökkévalóval és az örök értékekkel. Az igék is erre bátorítanak.

„Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült.” (Zsid 12,2)

„Aki kezdettől fogva volt, akit hallottunk, akit szemeinkkel láttunk, akit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek Igéjéről.” (1Ján 1,1)

„Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét; hanem mint akik szemlélői voltunk az ő nagyságának.” (2Pét 1,16)

„Isten! én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged; téged szomjúhoz lelkem, téged sóvárog testem a kiaszott, elepedt földön, amelynek nincs vize. Hogy láthassalak téged a szent helyen, szemlélvén a te hatalmadat és dicsőségedet.” (Zsolt 63,2–3)

„Legyen rá gondod, hogy magasztald tetteit, amelyekről énekelnek az emberek! Minden ember őt szemléli, de mivel halandó, csak távolról látja.” (Jób 36,24–25)

Szabó Attila
veszprémi körzet lelkésze