Az élet egy…

Floridában elkaptak egy autótolvajt, aki abban a reményben húzódott meg az eltulajdonított járműben, hogy sikerült meglógnia az őt üldöző rendőrök elől. Ahogy rátaláltak a rendőrök, éppen a telefonját babrálta, mégpedig a népszerű Grand Theft Auto (Nagy Autólopás) játékot játszotta. Mi mást tett volna, hiszen valahogy úgy képzelte el az életet, mint egy játékot melyben igazán nem is tudta megkülönböztetni a fantáziát a valóságtól.

Megkérdeztem a gyülekezeteim tagjait, hogy kinek milyen hasonlat, metafora jut eszébe az életről, azaz fejezzék be a mondatot:

Az élet egy…

A következő válaszok jöttek: az élet egy…

hullámvasút
fa
ajándék
csoda
utazás
szenvedés
küzdelem
szimfónia
tánc
kaland
csettintés
vizsga
kihívás
lépcső
öröm
kötőjel két szám között

Talán a fenti történetből (autólopás) is kiviláglik, hogy a mindennapok viszonyulását, az aznapi teendőink mögötti motivációt mind-mind magában foglalja az a kép, ami bennünk él az életről.

Hogyan költöm a pénzem, hogyan használom a képességeimet, tanulok-e, vagy mi egyebet kezdek az időmmel, nos ez mind kapcsolatban áll az életről alkotott elképzelésemmel.

Lassan összeáll a kép, mi szerint jobban velem van ez a gondolataimban hordozott kép, mint gondolnám, jobban meghatározza lépéseimet, mint sejtettem.

Ennek megfelelően, ha úgy látod, hogy az élet egy…

• hullámvasút – akkor végleteket élsz meg és hol halálfélelmet élsz át, megtalálod vagy éppen keresed is ezt az izgalmat
• fa – akkor lassan növekedsz és szeretnél biztonságot, rejteket, árnyékot adni és gyümölcsöt, termést hozni, méltóságteljesnek lenni
• ajándék – akkor örvendező vagy, valószínű, hogy mást is szívesen megajándékozol
• csoda – akkor tudod, hogy hálával és köszönettel tekinthetsz minden felé, és várod, hogy jöjjön a következő csoda
• utazás – kultúrák iránt érdeklődsz, és gyűjtesz, magadba szívsz más hangulatokat
• szenvedés – szívesen megszabadulnál attól, ami körülvesz
• küzdelem, harc – vetekedésben vagy és győzni akarsz
• szimfónia – akkor becsukott szemmel és átérzéssel éled, várod a katarzist
• tánc – keresed a ritmust és nincs megállás, pezsgő társas életed van
• kaland – élményeket gyűjtesz

Egy másik meghatározást ajánl Pál apostol a Rómabeliekhez írt levelében:

„Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.” (Róma 12,1)

Szerinte úgy is leírható az élet, mint egy istentisztelet. Tényleg, mit teszek az életemmel, mi határozza meg a mindennapokat, ha az élet egy istentisztelet?

Nem feltétlenül egy válasz adható a feltett kérdésre, ennek megfelelően én egyből 4 féle választ szeretnék rá adni.

1) Van, aki úgy látja a saját nézőpontjából, hogy az istentiszteleten, mindig fegyelmezett magatartást kell mutatni, a ceremóniákat rendben megtartani. Ezek szerint, ha az élet egy istentisztelet, akkor istentiszteleti liturgia szerinti életet kell élni.
Nem tudom, ki hogy van vele, de ezt sokkal könnyebb mondani, mint megtenni. Még nagyobb paradoxont jelent, hogy még így is sokkal könnyebb teljesíteni a fegyelmezett életet, mintha valami lelki változás betöltésére törekednék, például, hogy „szeresd ellenségedet”. E nézet szerint szent helyen, szent időben, szent cselekmények által imádjuk Jézust! E szemléletmód szerint az az üdvözítő gondolkodásmód kínálkozik, hogy: programozzuk át az agyunkat, újítsuk meg elménket. Isten azt akarja látni, hogy… (ide a pontok helyére sokféle gondolat behelyettesíthető, amit Isten akaratának vélek).
Aki így látja az istentiszteletet, az szó szerint értelmezi az erkölcsi szabályokat és attitűdöket. A szimbólumok is szó szerint értelmezhetőek nála és segítséget nyújtanak a világ megértésében.
Erre a hitmegközelítésre jellemző, hogy megérti és látja már, hogy van más látószög is, de azt a látásmódot elutasítja, bűnösnek tartja.
Ez a gondolkodásmód könnyen vezethet akár egy kiemelkedő perfekcionizmushoz, melynek középpontjában az igazságosság áll, vagy éppen a folyamatos elégtelenség, mások általi kegyvesztettség érzése. Ugyanígy veszélyt jelent erre a kegyességi gyakorlatra a szeretet meghatározásának majdhogynem képtelensége, az ítélkezés lelkületének veszélye.

2) Van, aki úgy látja az istentiszteletet, ahogy ezt mások mutatják neki, és azt tartja mintának, ahogy ezek a számára tekintéllyel rendelkező személyek a fenséges Isten előtt meghódolnak. Aki így képes látni a világot, már nem szó szerint veszi a dolgokat, mert valamikor már kiábrándult a szószerintiségből, viselni tudja az ellentéteket és belső ütközéseket is. Számára fontossá váltak bizonyos tekintélyű személyek, inkább rájuk néz fel, az ő tanácsaikat és példájukat követi. Fontossá válik, hogy ezt, vagy azt a gyakorlatot teszik-e mások, akikre felnézek? Az ő elvárásai és bírálatai is formálnak. Az értékes személyességen alapuló csoportok fontossága megnő. Az egyén átlátja az élettörténetét, mely beépül hitébe és hovatartozásába.
Itt is van veszély természetesen, mégpedig a külső elvárásoknak, értékelésnek való folyamatos megfelelni akarás.

3). Van, aki úgy látja az istentiszteletet, mint egy szolgálatot mások felé (Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól. {Jakab 1,27})
Mikor az egyéni tapasztalatok ráébresztenek, hogy összeütközés van a megtapasztalt értékek és a korábban hitelesnek látott források által mutatottak között, kritikusan reflektíven látom a világot.űűE fázist kettős fejlődés jellemzi.
Egyrészt az egyén nem mások megítélése, róla alkotott képe, gondolatai alapján azonosítja önmagát, hanem önmaga gondolkodásmódjának a tükrében.
Kifejlődik egy önálló világnézet (világkép), ami az egyén gondolkodásmódjából táplálkozik, s az egyén ennek a világnézetnek megfelelően reagál az őt ért eseményekre, értelmezi a történéseket és ítél a döntést igénylő helyzetekben.
Megtanulja mit jelent egy másik szerepben az istentisztelet. Kihívást jelent, hogy az egyén csak önmaga gondolkodásmódját fogadja el, s csak azokat a gondolatokat másoktól, melyek illeszkednek az látásmódjába.

4) Van, aki úgy látja az istentiszteletet, mint egy nonstop odatartozás megélését. (Szüntelen imádkozzatok! {Thessz 5,17}) A közvetkező fázishoz való átmenetet szolgálja, amikor az individuum fölismeri és kész beépíteni a látásmódjába az esetlegesen gondolkodásmódjával nem egyező belső gondolatait is. Sokszínű igazságmegközelítés.
Az egyén átgondolja, s újra értelmezi a múltját, ehhez azonban saját maga mélységeit kell megjárnia, felismerni, és értelmezni a személyiség mélyében rejlő „üzeneteket”. Ez a szemléletmód sokkal kevésbé harcol a személyiség s a világnézet közötti különbözőségekkel.
Ebben a szakaszban azonban a világnézet (látásmód) már valóban a személyiség részét képezi, s valóban képes a paradoxonok elfogadására, meglátására.
Mivel általában erre az időszakra az egyén megtalálja önmaga belső egyéniségét, s helyét a társadalomban (s kisebb csoportokban is), s éppen ezért készen áll ezek (s más emberek) fejlesztésére, s törekszik is erre. E szemléletmód erőssége egyfajta ironikus látásmód kialakulása, mely segít átvészelni a nehéz helyzeteket, s hozzásegít az események egy ún. “felülről való szemléléséhez”. E nézőpontra jutott személy értékeli a szimbólumokat, rituálékat (önmaga és mások rituáléit is), és a mítoszokat azok mélységében.

Ezek a fent leírt gondolkodásmódok nem sziklaszilárdak, és akár több rétegben is jelen lehetnek. Az volt a célom, hogy bemutassam mennyire másképpen lehet érteni ugyanazt a gondolatot, és hogy egyik nem a másik kárhoztatására születik. Ekképpen legyünk mi is elfogadóak és befogadóak egymás iránt! Ja és ne felejtsük el megvizsgálni, mit is jelent az, hogy az élet egy… istentisztelet!

Ha a végtelenül szerető és mindenható Istent tiszteljük, kívánom, hogy e fázisok mindegyike erősítse az odatartozásunkat!

Horváth Péter
az isaszegi körzet lelkésze