A felkenés mindent megváltoztat

Dávid történetében van valami különösen megindító. Nem ő volt az, akire a családja számított.

Nem ő volt az első, akit bemutattak. Nem ő volt az, akit a többiek fontosnak tartottak.

Amikor Sámuel próféta megérkezett Isai házához, hogy Isten választottját felkenje, Dávid egyszerűen nem volt ott. Ő kint volt a mezőn. Őrizte a juhokat. A család számára talán ez volt a legkézenfekvőbb hely számára: valaki kellett, aki vigyáz a nyájra, amíg a többiek bent vannak.

Sámuel pedig egymás után nézte Isai fiait. Erősek. Idősebbek. Megnyerőbbek. Olyanok, akikre ránézve az ember azt gondolja: „Ő biztosan alkalmas.” De Isten egészen mást látott.

„Ne tekints az ő külsejére, se termetének magasságára… mert az Úr nem azt nézi, amit az ember.” (1Sámuel 16:7) Aztán Sámuel megkérdezte: „Minden fiad itt van?” És ekkor derült ki, hogy nincs. Van még egy. Dávid. Az, aki kint van. Az utolsó. Az, akiről még a saját családja sem gondolta, hogy érdemes lenne behívni. És éppen őt hívatták be. Amikor Dávid megérkezett, Isten azt mondta Sámuelnek: „Kelj fel, kend fel őt, mert ő az.”

Sámuel pedig fogta az olajos szarut, és felkente Dávidot. És attól a pillanattól kezdve valami megváltozott. Nem Dávid külseje. Nem a családi helyzete. Nem azonnal a körülményei.  Dávid pedig továbbra is egy fiatal pásztor maradt.

De most már tudta: Isten őt választotta. És talán ez volt a legfontosabb változás. „Szeretve vagyok.”

Dávid történetének egyik legerősebb üzenete éppen ez lehet számunkra. Szeretve vagyok. Nem azért, mert én vagyok a legerősebb. Nem azért, mert én vagyok a legtehetségesebb. Nem azért, mert engem választottak először. Nem azért, mert mindenki elismer. És nem azért, mert a családom mindig megadta azt a szeretetet és megerősítést, amire szükségem lett volna. Dávid története azt üzeni: Isten szeretete megelőzi az emberi elismerést. Lehet, hogy valaki egész életében azt érzi, hogy ő a második, vagy éppen az utolsó. Lehet, hogy gyerekként kevés figyelmet kapott.

Lehet, hogy mindig volt valaki, aki ügyesebbnek, fontosabbnak, szebbnek vagy értékesebbnek tűnt nála. Lehet, hogy a családjában nem hangzott elégszer: „Büszke vagyok rád.” „Fontos vagy.” „Örülök, hogy vagy.” És néha ugyanezt az érzést a gyülekezetben is megtapasztaljuk.

Látjuk azokat, akik tehetségesebbek. Akiket könnyebben észrevesznek. Akiknek természetesebb a vezetői szerep. Mi pedig csendben maradunk. És talán egyszer csak elhisszük:

„Én nem vagyok annyira fontos.” Dávid története azonban éppen itt szól hozzánk.

Mert amikor mindenki más elment mellette, Isten nem ment el mellette. Amikor mások nem látták benne azt, amit Isten látott, Isten már tudta, ki ő. Amikor ő csak egy pásztorfiú volt, Isten már látta benne a királyt.

A felkenés nem azt jelentette, hogy Dávid azonnal király lett. Ez talán az egyik legfontosabb rész.

Dávid felkenése után nem következett azonnal palota. Nem lett másnap király. Nem tűnt el minden problémája. Sőt, a nehézségek egy része csak ezután kezdődött. De Dávid immár más szemmel nézhetett önmagára. Nem az határozta meg többé, hogy hol állt a testvérei között.

Hanem az, hogy Isten hogyan tekintett rá. Ez a „szeretve vagyok” egyik legmélyebb értelme. Nem azt jelenti: Mindenki szeret engem. Nem azt jelenti: Mindenki elismer. És azt sem: Mindenki látja az értékeimet. Hanem ezt:

Isten lát engem akkor is, amikor mások nem látnak. Isten választ engem akkor is, amikor mások utolsónak tartanak. Isten szeret engem akkor is, amikor az emberek szeretete hiányos volt az életemben.

És talán éppen ezért olyan fontos Dávid története a mai gyülekezet számára. Mert az egyházban is lehetnek Dávidok. Olyan emberek, akik csendben ülnek hátul.  Akik nem érzik magukat elég tehetségesnek. Akiknek fájdalmas családi történetük van. Akik gyerekkorukban nem kapták meg azt a megerősítést, amire szükségük lett volna. Akik úgy érzik, hogy mindig mások a fontosabbak.

És lehet, hogy mi csak egy pásztorfiút látunk. Isten azonban azt látja, akivé őt formálhatja.

A felkenés mindent megváltoztat. Nem azért, mert az olaj varázslatos erőt adott Dávidnak. Hanem azért, mert Isten egyértelművé tette számára: Látlak.

Ismerlek. Számítasz nekem. Van helyed az én történetemben. Dávid még sokat hibázott.

Volt benne bátorság, de volt benne gyengeség is. Volt hite, de voltak mély bukásai.

Volt, amikor Istenhez ragaszkodott, és volt, amikor nagyon messzire került attól, amit Isten akart.

Mégis újra és újra visszatért ahhoz az Istenhez, aki már a kezdeteknél kiválasztotta őt.

Talán nekünk is erre van szükségünk. Nem arra, hogy elhiggyük magunkról, hogy tökéletesek vagyunk. Hanem arra, hogy elhiggyük: szeretve vagyunk, és amikor az ember ezt valóban elhiszi, valami megváltozik.

Mert többé nem azért szolgálok, hogy végre értékesnek érezzem magam. Hanem azért szolgálok, mert már tudom, hogy értékes vagyok Isten számára. Nem azért akarok bizonyítani, hogy végre szeressenek. Hanem azért tudok adni, mert megtapasztaltam, hogy engem már szeretnek. Dávid története ezért nem csupán egy király története.

Ha egész életedben úgy érezted, hogy te vagy az utolsó, nézd meg, ki volt az, akit Isten kihívott a mezőről.

Lehet, hogy az emberek nem látták benned azt, amit Isten lát. Lehet, hogy a családod nem tudta megadni azt a szeretetet, amire szükséged lett volna. Lehet, hogy a gyülekezet sem mindig vett észre. De az emberi figyelem hiánya nem jelenti Isten figyelmének hiányát. Te nem vagy láthatatlan Isten számára.

És talán ma neked is ezt kell újra meghallanod: Szeretve vagyok.

Rábai Szabolcs
Bibliamunkás