A csend ereje

Bizonyára hallottuk már az indián törzsfőnök történetét, aki a New York-i forgatag zajában is meghallotta egy ciripelő tücsök hangját. Azzal indokolt, hogy mindenki azt hallja meg, ami számára érték. Ha már a hangoknak csekély és jókora értéke is lehet, vajon a csend milyen értéket képvisel a mai társadalomban, nem utolsó sorban egyházunk tagjai szemében (fülében)? További kérdéseim, hogy meg tudjuk-e „hallani” a csend üzeneteit? Tudjuk-e megfelelően használni a csend erejét?

Úgy vélem, hogy nem is olyan egyszerű kérdést vetettem fel. Sokan, akik elmondásuk szerint vágynak a csendre, nem is biztos, hogy tudnának vele mit kezdeni. Annak ellenére, hogy a mai kommunikációtól túlterhelt világunkban látszólag sokan keresik a csendet, nem is olyan könnyű engedni, hogy a csend fejtse ki jótékony hatását.

A csendben lét különleges esetét írja le Márk evangéliuma Jézus szenvedéstörténetének elején:
„És megkérdé őt Pilátus: Te vagy-é a zsidók királya? Ő pedig felelvén, monda néki: Te mondod. És erősen vádolják vala őt a főpapok. Pilátus pedig ismét megkérdé őt, mondván: Semmit sem felelsz-é? Ímé, mennyi tanúbizonyságot szólnak ellened! Jézus pedig semmit sem felele, annyira, hogy Pilátus elcsudálkozék.” (Márk 15,2-5)

A történet tanulságának átgondolását kezdjük egy őszinte vallomással: szíve szerint ki szeretné felszólítani Jézust, hogy védje meg magát, magyarázza el Pilátusnak a teljes képet Teremtéssel, Megváltással, Isten Szeretetével együtt?
Erőszakosnak is jellemezhető viselkedési stílussal ez a megfelelő reakció. „Meg kell szólalni, az igazságot el kell mondani” – gyülekezeti körökben sokszor elhangzó mondatok ezek – azt kevesebbszer (soha?) nem hallom, hogy „csendben kéne maradni”!

Annak idején, megalakulóban lévő gödöllői gyülekezet magjával, egy túrát szerveztünk. A kirándulás közben megálltunk és főztünk egy vegán paprikáskrumplit. Egy arra túrázó pár letelepedett közénk és megkínáltuk őket az étellel, valaki beszélgetni is kezdett velük. Egy idő után a kíváncsiság közelebb vitt hozzájuk. Éppen azt ecsetelte a testvérünk a kirándulóknak, hogy milyen lesz a kénköves tóba kerülők szenvedése. Én később megkérdeztem tőle: mond csak, hogy lyukadtatok ki ennél a felettébb szokatlan témánál? Azt válaszolta: meg kellett tudniuk, ezért nem maradhattam csendben!

Ha nem is az előbb említett szempontok szerint, de elismerem, hogy a csend félelmetes is lehet.
Például valaki elmeséli a vele történt rettenetes dolgokat, majd szünetet tart mondandójában.  Mindkettőnket zavarba hozhat a csend. Talán azt gondolom, hogy most valami okosat kellene mondani. Olyan jó lenne segíteni és rémisztő, ahogy a másik személy hallgat.  Tényleg, miért hallgat?

A hallgatások okainak megfejtése alapvető jelentőségű a társadalomtudományi kutatásokban. A hallgatás konstitutív szerepet játszik az értelmezésben, miközben a ki nem mondott, meg nem fogalmazott jelenségek akkor is hatnak valamilyen módon. A hallgatás és elhallgatás, a tabuk, a titkok, az eltakart valóságok egyben üzennek és persze kijelölik a megismerés határait. A csend és a beszéd nem feltétlenül egymás ellentétei. A hallgatás is lehet beszédes, s a bőbeszédűség, a minden konkrétumot mellőző csevegés pedig összezavaró.  A csend utalhat valami jelentősre, kifejezhet bonyolult érzelmeket, személyközi viszonyokat, történeteket, művészi gondolatokat, reprezentálhat hiányt vagy teljességet. A csend ugyanakkor lehet passzív is, szándékos vagy szándékolatlan (hallgatás és elhallgatás), megértő vagy büntető, védekező, védő vagy éppen sejtető. A csend nem az üresség szinonimája!

De térjünk vissza a bibliai példára! Mi ez a hallgatás Jézusnál? Ahogy olvastuk, hallgatása, s hogy nem védi meg magát bizonyára meglepte Pilátust. (Valószínűleg minket is meglepett ahányszor csak olvastuk). Egy értelmezési keretet maga Jézus javasol egy másik Bibliaversben: „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.” (Máté 11,29)

Valaki azt is gondolhatja, hogy botrányos, de más úgy vélheti rendkívül felszabadító, hogy ilyen az Isten. Szeretném megkérdezni, kedves olvasó, hogy neked elfogadható, hogy Isten szelíd és alázatos? Megfelelő, hogy nem hangoskodó, tényeit végletekig bizonygató, igazáért asztalt csapkodó a Megváltónk?

Magunkra vonatkozóan is kérdések merülnek fel. Miről szól, ha minduntalan hallatni akarom a hangomat? Miért olyan feszítő a csend mélysége számomra? Tudom-e interpretálni a csend valódi üzeneteit? Számtalan önismereti és istenismereti kérdést kínál akár a fenti szakasz, akár a kérdések megválaszolására tett kísérletünk is, melyben jó elmélyülést kívánok!

Horváth Péter
Gödöllő-Isaszeg körzeti lelkésze