A bennünk élő fundamentalista görcsök

Az elmúlt évben megjelent két igen érdekes adventista történelmi könyv, amelyek alternatív nézeteket közvetítenek az adventista hit és a fundamentalizmus kapcsolatáról. Egyike az ezekben található gondolatoknak az, hogy hajlamosak vagyunk pusztán elméleti problémaként vagy szemantikai kérdésként leírni az ügyet, viszont ez a téma azért fontos, mert közvetlen kapcsolatban áll számos olyan kérdéssel, amelyekkel ma is birkózunk az egyházban – és néhány olyan dologgal is, amelyekkel azért nem birkózunk, mert természetesnek vesszük, mondván, az egyház vagy a világ már csak ilyen.

Az 1919-es évről és az abban az évben tartott, sorsfordító adventista bibliakonferenciáról szóló tanulmányának folytatásaként Michael Campbell 1922* című könyve az adventista fundamentalizmus felé fordulás további fejlődését és hatásait követi nyomon az 1920-as években.1 Dr. Campbell a tágabb kultúrában és különösen az Egyesült Államok keresztény egyházai körében tapasztalható hasonló jelenségről beszélt. Úgy érvelt, hogy az adventista egyházon belüli kulcsfontosságú teológiai, kulturális, sőt politikai változások jelentős fundamentalista fordulatot idéztek elő – mindezt persze néhány egyedülállóan adventista vonással, amely az azóta eltelt évszázadban alapvetően átalakította az adventista hit és élet alakulását vagy éppenséggel a visszamaradását.

Alternatív értékelést kínál a Ostriches and Canaries (Struccok és kanárik) – Gilbert Valentine tanulmánya a fundamentalisták és progresszívek, az adminisztrátorok és akadémikusok közötti feszültségről az adventista egyházban az 1960-as és 70-es években.2 Dr. Valentine szerint a hetednapi adventisták mindig is fundamentalisták voltak, és ez a jelenség az adventista történelem kulcsfontosságú pontjain, többek között az 1920-as és 30-as években, az 1970-es és 80-as években, és talán az elmúlt évtizedben is újra megerősödött. Ez persze a korai adventistákat proto-fundamentalistákként festi le, tekintve, hogy a kifejezés csak a 20. század elejének nagyobb kulturális trendjeivel került be a közhasználatba, de az érvelése megállja a helyét, miszerint a fundamentalizmus kulcsfontosságú elemeit, mint például a Biblia tévedhetetlenségét, már a legkorábbi adventista úttörők közül is sokan feltételezték, és az adventista történelem jelentős részében többnyire meg is tartották őket.

Talán leleplezem magam, hogy adventistaként milyen furcsa vagyok e nagy világban, de úgy gondolom, hogy ez egy izgalmas kérdés egy jó baráti vitához. Bizonyos értelemben mindkét nézőpont hasznos önmagunk megértéséhez. Félretéve a szakkifejezések használata körüli szőrszálhasogatást, a legkorábbi adventista gondolkodásban is megvolt a fundamentalizmus létezésének lehetősége és gyakorlata. Mindezek mellett az adventista fundamentalizmusunknak vannak olyan aspektusai, amelyek az 1920-as évekig nem léteztek. Lehet, hogy van egyfajta kortárs elfogultság is a gondolkodásunkban, de úgy tűnik, hogy a 100 évvel ezelőtti fundamentalista fordulatunk mélyebb hatást gyakorolt arra, hogy mivé lett az adventizmus, és – ami talán még jelentősebb – arra is, hogy mivé nem.

A háttérben rejlő történelem
Az adventizmus proto-fundamentalizmusa és a 20. század eleji még fundamentalistább identitás elfogadása közötti történelmet Ellen White szolgálata ölelte fel és irányította. Az ő élete és munkássága az adventistáknak alapos rálátást adott az ihletettség kulcsfontosságú kérdéseire, megmutatva, hogy Isten hogyan működik embereken keresztül, hogy miként szól és vezet az Ő népének közösségében. E jelenség megerősítette az ihletettség valóságosságának gondolatát, továbbá emlékeztette őket arra is, hogy az ihletettség milyen nehézkes, döcögős és konfliktusokkal teli dolog, ezáltal megóvva őket a tévedhetetlenséggel kapcsolatos túlzó elvárásoktól. Legalábbis így kellett volna történjen – hiszen ekkor még Ellen White közöttük dolgozott, hogy szükség esetén helyreigazítsa az ilyen elhajlásokat.

Visszatekintve Ellen White szolgálatára és tapasztalataira, nyomon követhetjük lelkiségének, gondolkodásának és vezetői képességének érését is. Ezt bizonyos szempontból már néhány évvel ezelőtt felvázolta Alden Thompson Escape From the Flames3 (Lángok elől menekülve) című könyve, de ez a téma az utóbbi években még nagyobb tudományos figyelmet kapott. Ez a fejlődés anekdotikusan is megfigyelhető Ellen White könyveinek áttekintése során, valamint a későbbi évtizedekben, különösen az 1890-es és 1900-as években írt írásaiban Jézus adventista hitünkben betöltött központi szerepére való összpontosítás kiéleződése során.

Kétségtelen, hogy Ellen White szorgalmazta és fenntartotta a Biblia magas szintű tiszteletét és megértését. Ahogy A. G. Daniells, a Generál Konferencia elnöke 1915-ben, a temetésén mondott gyászbeszédében – talán némi túlzással – összefoglalta munkásságát és annak hangsúlyát: „Ebben a nemzedékben egyetlen keresztény tanító, egyetlen vallási reformer sem helyezett nagyobb jelentőséget a Bibliának, sem semelyik korábbi korszakban… Azok, akik még mindig hisznek abban, hogy a Biblia az élő Isten ihletett, tévedhetetlen szava, a legnagyobbra fogják értékelni azt a pozitív, megalkuvást nem ismerő támogatást, amelyet White asszony írásai nyújtanak ennek a nézetnek. „4

A korai adventisták azonban azt is keresték, amit ők „jelenvaló igazságnak” neveztek, elvárva, hogy folyamatosan tanuljanak, és igyekeztek a bibliai elveket a koruk és helyük változó valóságára olyan módon alkalmazni, amely gyakorlati és átalakító erővel rendelkezik. Az igazságnak és gyakorlatának ezt a megközelítését Ellen White is támogatta. Ismét Daniells gyászbeszédét idézve: „A neki adott világosság és tanácsok révén White asszony átfogó, progresszív nézeteket vallott és képviselt az emberi család jobbítását és felemelkedését érintő létfontosságú kérdésekben, mind erkölcsi, intellektuális, fizikai és társadalmi, mind pedig szellemi szempontból.” 5

Az igazságnak ez az örökös keresése és progresszív alkalmazása az adventizmus proto-fundamentalista hajlamot jelentősen mérsékelte. Ez a progresszivitás kellett ahhoz, hogy átvészeljék a kezdeti beszűkült látásból fakadó tévedéseket. Csak Ellen White halála után – amikor érett, Krisztus-központú, progresszív hangja csökkent – vált lehetővé a 20. századi fundamentalizmus felé fordulás. Az 1920-as évek kérdéseire és nyomására másképp is reagálhattunk volna, de ez a fordulat okozta a legnagyobb kárt még Ellen White szolgálatának folyamatos befolyása és öröksége ellenére is, mivel mind leghevesebb támogatói, mind legkeményebb kritikusai még többet követeltek írásaiból. Ez volt az a fordulat, amely ma is formálja az egyházat.

Egy konzervatív, progresszív egyház
Bár az adventista közösségen belül létezik egy gondolati, hitbeli és gyakorlati spektrum, ez az egész spektrum csupán a nagyobb keresztény világ konzervatív spektrumának egy kis szeletébe illik bele. Amikor a bibliaversek különböző olvasási és alkalmazási módjairól vitatkozunk, akkor szinte mindig egy konzervatív álláspont vitatkozik egy konzervatívabb állásponttal. A fundamentalizmus felé való fordulás tendenciája – vagy kísértése – megfojtotta a képességünket, hogy széles körben gondolkodjunk és pozitívan foglalkozzunk a körülöttünk lévő világ társadalmi kérdéseiről és szükségleteiről.

A fundamentalizmus felé való sodródásunk oda vezetett, hogy indokolatlanul sok időt töltünk nem annyira a védhetetlen, mint inkább a felesleges dolgok védelmezésével. Mind a Biblia, mind Ellen White írásai „védelmében” az apologéták bonyolult és néha álságos érveket hoztak fel, amelyek egyre több problémát okoztak, amelyekkel fundamentalista görcsökbe csavartuk önmagunkat.6 Ez a tendencia azt is eredményezte, hogy nyilvános tanúságtételünket túl gyakran a konzervatív politikai feltevések és nézetek kerítették hatalmukba.

Természetünknél fogva konzervatív egyház vagyunk. De hogy a leghűségesebbek legyünk hagyományainkhoz, arra is hivatottak vagyunk, hogy progresszívek legyünk, a körülöttünk lévő világ megismerésében és a rá adott válaszokban, valamint abban, hogy mindenkit bevonjunk Isten meghívásába, akit csak tudunk (lásd Jelenések 14:6). Ha ez pusztán akadémiai vitának vagy akár csak a szakkifejezések meghatározásáról szóló vitának hangzik, az azért lehet, mert még nem ültettük át a gyakorlatba azt, amit állítólag hiszünk, és nem vágtunk bele abba az alázatos feladatba, hogy megváltoztassuk a világot. Ahogy maga Ellen White fogalmazott: „Ha Isten Igéjét úgy tanulmányoznák, ahogyan azt kellene, az emberek elméje olyan mértékben kiszélesedne, jellemük olyan nemessé és céltudatossá válna, amilyet ritkán látunk ezekben az időkben.”7

Az 1920-as években volt választásunk arra, hogy mások legyünk; a 2020-as években ismét van választásunk, hogy változtassunk.

1. Michael Campbell, 1922: Pacific Press Publishing Association, 2022.
2. Gilbert Valentine, Struccok és kanárik: Coping with Change in Adventism, 1966-1979, Oak & Acorn Publishing, 2022.
3. Alden Thompson, Escape from the Flames, Pacific Press Publishing Association, 2005.
4. Life Sketches of Ellen G White, 471. oldal. Figyeljük meg, hogy a csalhatatlan szót használta, nem pedig a hibátlan szót.
5. Life Sketches of Ellen G White, 473. oldal.
6. Vegyük például a rabszolgaság védelmét, amely a nők felszentelése elleni érvelés részét képezte, ahogyan az a Theology of Ordination Study Committee-ben történt, vagy nézzük meg ennek a tendenciának egy másik példájának vizsgálatát: Ronald Osborn, „True Blood: Race, Science, and Early Adventist Amalgamation Theory Revisited,” Spectrum Magazine, Vol 38, No 4, 2010 ősz.
7. Jézushoz vezető út (Steps to Christ), 90. angol oldal.

Cikk forrása: https://record.adventistchurch.com/2023/05/05/our-fundamentalist-knots

Cikk eredeti írója: Nathan Brown