Az előttünk járó Isten

„Az Úr pedig monda: Az én orcám menjen-é veletek, hogy megnyugtassalak? Monda néki Mózes: Ha a te orcád nem jár velünk, ne vígy ki minket innen.” (2Móz 33,14-15)

Rövid közös csendességünk kulcskérdése így hangzik: Vajon minket is megnyugtat a tudat, hogy a Mindenható jár előttünk az úton?

Ez az isteni ígéret egy drámai pillanatban hangzik el: éppen akkor, amikor a választott nép türelmetlenségében és félelmében aranyborjút önt magának.

Ha körülnézünk a mai világban, kísértetiesen hasonló hangokat hallunk. Kiáltásokat, hogy minden drága, minden bizonytalan, a megszokott rend összeomlik, és káosz fenyeget. Mit tesz a belsőleg elbizonytalanodott, szorongó ember? Bálványokat formál. Biztonságérzetet vásárol, pótlékokba kapaszkodik, kontrollt akar gyakorolni a jövő felett – aranyborjút önt.

Adventi népként vajon erre vagyunk-e elhívva?

Mózes élete ebben a helyzetben tiszta tükör és példa számunkra. Megmutatja, hogyan formálódik át a lélek Isten közvetlen jelenlétében. Fiatalon Mózes még mindent saját erőből, emberi lendülettel és indulatból akart megoldani, a maga feje után menve. Mire jutott ezzel? Menekültté és gyilkossá lett.

Ám mit végzett el benne a puszta negyven éve, a siralom és a csend völgye? Ott, ahol ráébredt saját tehetetlenségére és nincstelenségére, Isten belső formálódásra hívta. A vigasztalanság és a kiüresedés idején Isten megtisztítja a vágyainkat. Így vált Mózes a föld legszelídebb emberévé – valakivé, aki már nem diktálni akar Istennek, hanem követni Őt.

Az élet krízisei valójában lelki fordulópontok. Úgy érezzük, a próbák tüzében „megolvad a szívünk”. A döntő kérdés azonban az: milyen öntőformát választunk a megolvadt szívnek? Hagyjuk, hogy a félelem bálványának öntőformája megkeményítsen minket, vagy letelepedve Jézus lábai elé, megengedjük, hogy Krisztus ábrázolódjon ki bennünk?

Megnyugtat-e a halk szó: „Az ÉN orcám megy előtted”?

Isten a mélységben tanít meg arra, hogyan tekintsünk Rá. A hit nem elvont igazságok elfogadása, hanem a Jelenlétből való élés. Minél tovább szemléljük Isten arcát, annál inkább megértjük, hogy Ő a csodák felfoghatatlan, mégis végtelenül szerető Forrása. Az Ő fényében látjuk meg tisztán önmagunkat is: megértjük, kik vagyunk Krisztusban, és mi történik valójában körülöttünk.

Sok olyan sötét éjszakája van az életnek, amikor nem érezzük ezt a jelenlétet. József Attila fájdalmasan pontosan ragadta meg ezt a modern életérzést: „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot”.

A 21. századi ember legmélyebb válsága az identitásvesztés. Kétségbeesetten keresi a választ a kérdésre: Ki vagyok én? Önmagában azonban senki sem találja meg a végső feleletet. Ám a teológia és a kegyelem itt kínál szabadulást: a tulajdonjogi kérdés ugyanis eldönthető! Lehet, hogy a bizonytalanságban nem tudom pontosan ki vagyok, de azt tudhatom, kié vagyok! És ez a felismerés maga az Evangélium.

Teremtőnk úgy lépett be a történelembe, hogy szeretetéből fakadóan teljesen kiszolgáltatta magát az embernek. Ő nem a hatalom demonstrálásával, hanem a sebezhetőségben nyilatkoztatta ki önmagát. A bűnbe esett ember identitáskeresése mindig akörül forog, hogyan válhatna önmaga istenévé (ahogyan a kígyó ígérte az Édenben). A keresztény lelkiség lényege ezzel szemben a boldog megadás: nem istenné akarok válni, hanem Istené akarok lenni.

„A tieid vagyunk, Urunk, és szívünk nyugtalan, míg meg nem nyugszik Tebenned” – visszhangozza lelkünk egy korai keresztény atya szavait. Keresztény életünk végső célja, hogy elrejtőzzünk Krisztusban. Amikor a világ az identitás válságától hangos, mi megtalálhatjuk a sziklaszilárd nyugvópontot: Istenéi vagyunk. Ez a bizonyosság hoz igazi békességet, mert Tudjuk: Az Ő orcája megy előttünk az úton!

Nagy Tamás
bibliamunkás