Küldetésünk és a társadalmi változások
Gyakran tapasztalom a környezetemben, hogy még a magukat nem hívőnek vallók is vágynak a spirituális élményekre, például az önkéntesség, az elcsendesedés vagy a meditáció révén. Míg korábban a vallásos keretek és a templomi közösségek kínáltak teret ezen belső igények megélésére, a mai világban ez a gyakorlat gyökeresen átalakult.
Olyan korban élünk, amelyet a szekularizáció alapjaiban alakított át. Ahogy korunk gondolkodói rámutatnak, ez a változás nem egyszerűen a hit eltűnését jelenti, hanem sokkal inkább egyfajta „Isten-alakú űrt” hagy maga után. Az ember elveszítette a kapcsolatot Istennel, de képtelen szentség nélkül élni. Isten úgy teremtett meg minket, hogy szomjazzuk a mennyeit, és amikor a modern kultúra megpróbálja kiiktatni az élő Istent a nyilvános térből, az imádat vágya nem szűnik meg – csupán új, földi irányt keres. Ebben a vákuumban óhatatlanul az emberi küzdelmek, a társadalmi nézetek és a világi rendszerekbe vetett bizalom szeretne új, pót-vallássá válni.
Timothy Keller, Bálványaink – című könyvében emlékeztet minket: „A bálványimádás az, amikor bármi mást Istenen kívül – legyen az eredendően jó vagy rossz dolog – végső dologgá teszünk.” A társadalmi felelősségvállalás és a jövő alakítása önmagában nemes és jó törekvések, hiszen Isten arra hívott minket, hogy a föld sáfárai legyünk. Ám amint ezek a törekvések „végső dologgá” lesznek, amint ezektől várjuk a békességet vagy a végső megoldást, bálvánnyá válnak. Ha bármi mástól várjuk azt a beteljesülést, amit csak Isten adhat meg, az a dolog végül rabszolgává tesz, szorongással tölt el és összetör minket.
Hetednapi adventistákként nemes és örömteli elhívásunk van: arra kaptunk elhívást, hogy Krisztusra, mint a világ problémáinak megoldására irányítsuk a figyelmet. Hogy „só és világosság”-ként szolgáljuk a társadalmat, miközben tudjuk, hogy Isten országa minden földi érdeket felülmúl.
Pál apostol szavaival:
„Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül…” (Filippi 3:20)
A tudat, hogy Isten országának polgárai vagyunk, nem passzivitásra hív, hanem arra, hogy stabil alapra építsük az életünket. Amikor a társadalmi folyamatok vihara megélénkül, nem kell félnünk, mert a mi alapunk nem a változó emberi véleményeken, hanem Krisztus beszédén nyugszik.
Jézus ígérete szerint:
„Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva.” (Máté 7:24–25)
Ez a belső stabilitás az, ami valóban meghatároz minket, és emlékeztet arra, hogy „jövevények és vándorok” vagyunk ezen a földön. Részt veszünk a társadalom életében, szolgáljuk embertársainkat, de mindezt belső szabadsággal tesszük, mert tudjuk, hogy az igazi biztonságot nem a világ adja, és nem is a világ veszi el. Ez a mennyei gondolkodásmód ad nekünk valódi szabadságot és tartalmat küldetésünkhöz.
Jézus búcsúbeszédének szavai ma is aktuálisak számunkra:
„Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen.” (János 14:27)
Ha Jézus Krisztus az Urunk, akkor minden más dolog a helyére kerül az életünkben. Ha Ő van a középpontban, a társadalom szolgálata lehetőség lesz Isten szeretetének bemutatására, hiszen tudjuk, hogy Krisztus győzelme már bizonyos: „Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” (János 16:33)
Addig is álljunk szilárdan a hitben, adjunk reményt a környezetünknek, és tekintsünk Krisztusra, aki ígéretet tett egy olyan világra, ahol „igazság lakozik” (2Pét 3:13).
Kalocsai Tamás
egyházterületi elnök
