Út a szabadságba
„Mózes azonban így szólt: Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg benneteket ma az ÚR! Mert, ahogyan ma látjátok az egyiptomiakat, úgy soha többé nem fogjátok látni őket. Az ÚR harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!” (II. Mózes 14. fejezet)
Egy különleges időszak volt ez Izrael népe számára, akiket korábban rabszolgaként dolgoztattak Egyiptom földjén és elfeledkeztek már a szabadság édes ízéről. Isten csodálatos tettei által szabadokká váltak, de szabad emberként élni nagyon sok kihívást jelenthet. A szabadság megtapasztalásának útja nem volt egyszerű számukra sem. II. Mózes 14. fejezete rendkívül gyakorlatiasan tárja fel előttünk ezt a küzdelmet. Talán mindannyian küzdünk azzal, hogy mit jelent igazán szabadnak lenni. Nem az elméleti tudásra utalok ezzel, hanem ennek az igazságnak a megtapasztalására.
Sokszor nem könnyű a szabadság azoknak, akik hozzászoktak a börtön falaihoz, abban a közegben szocializálódtak életük egy hosszabb időszakában. Nem elég szabadnak lenni a börtön falaitól, mert igazából azt vihetjük magunkkal tovább a lelkünkben. Élhetünk börtönben látható falak nélkül is. Olyan börtönben, amelyet mindenhova magunkkal cipelünk a lelkünkben.
Szabadnak lenni egy nagyobb cél érdekében. Szabaddá válni valami többre… a szabadság útján haladni, megszabadulva a bűntehertől, a kárhoztatástól, a bűntudattól, a múlt lelkünket felemésztő terheitől, miközben folyamatosan érnek bennünket kísértések, hogy visszaforduljunk ezen az úton…
Az egyik nagy nehézséget így tárja elénk Isten igéje: „kerülő úton vezette Isten a népet, a Vörös-tenger felé a pusztán át.” Igen, tapasztalatom szerint a szabadság útja a legtöbbünk számára nem egy nyílegyenes és legfőképpen nem egy kipárnázott út. Elfogadni Isten vezetését, amikor nem úgy és nem arra vezet, amit korábban megálmodtam, elgondoltam, számomra a leglogikusabbnak tűnik… és mindezek mellett egyszer csak feltűnik az úton egy számomra leküzdhetetlennek tűnő akadály, mely az egész látóteremet betölti.
Amikor pedig hátra tekintek, mit látok? A régi rabszolgatartóim vágtatnak utánam… olyan mindennapi, ami ezután történik. Elkezdődik az ilyenkor oly ismert folyamat, a közösség bűnbakot keres, melyet Mózes személyében talál meg. Most, hogy veszélyben érzik magukat, sokan vissza akarnak fordulni útjukon. Mózes, és a Szabadítójuk ellen fordulnak, amikor elvárásaik nem teljesültek. Igen, Egyiptom a szolgaság háza volt, de úgy gondolták már tudják, hogy ott mi vár rájuk. Inkább vissza akartak térni egy számukra ismerős börtönbe, mintsem Istennel haladni egy számukra ismeretlen úton. Különös, de még mindig a bántalmazójukra támaszkodtak… Nem tapasztalták még meg, hogy mit jelent igazából Istenre támaszkodni, Tőle függeni. Csak a szabadság útján tapasztalhatjuk meg igazán, hogy az Úr harcol érettünk.
Ellen Gould White így ír erről: „Ha nem tudunk engedelmeskedni addig, amíg a bizonytalanság minden árnyéka el nem tűnik előlünk és a vereség veszélye el nem hárul, akkor nem fogunk engedelmeskedni sohasem. A hitetlenség ezt suttogja fülünkbe: »Várjunk addig, amíg az akadályok el nem tűnnek és világosan látjuk azt az utat, amelyen járnunk kell!« A hit előre ösztönöz, mert mindent hisz, mindent remél… Az az út, amelyen Isten vezet bennünket, akkor is a biztonság ösvénye, ha pusztaságon vagy tengeren visz keresztül.”
dr. Szabó János
lelkész, terézvárosi gyülekezet
