Egy kicsit több hallgatás

A világ tele van szenvedőkkel. Nehéz, sokszor talán úgy tűnik, lehetetlen megoldást találni egy-egy ilyen élethelyzetre. Keresztényként mégis szeretnénk cselekedni, jobbá tenni mások életét, Istenhez vezetni őket, ahol vigaszt találhatnak.

Nem olyan régen Jób könyvét olvastam, és próbáltam megfejteni, hogyan reagálnak a történet egyes szereplői a szenvedésre. Az egyes megszólalásokat, állásfoglalásokat figyelve ijesztő felfedezésre jutottam: Elifáz, Jób elsőként megszólaló barátja valójában adventista!

Ő az a személy, aki a szenvedő mellett hamar megjelenik a többiekkel. Kimutatja együttérzését, segít, ahol tud. Majd rövid idő múlva, amikor a helyzet kezd kínossá, kényelmetlenné válni, megszólal. Úgy érzi, kötelessége Istenről beszélni, átadni az „igazságot”. Mondanivalóját Jób felé ilyen gondolatokkal támasztja alá: „Ezt kutattuk ki, így van ez! Hallgass rá, és jól jegyezd meg” (Jób 5,27)! „Mit tudsz, amit mi nem tudunk? Ugyan mihez értesz, amire ne volnánk képesek? . . . Tanítalak téged, hallgass rám, mert amit tapasztaltam, azt beszélem el, amit bölcsek hirdettek, nem titkolva azt, ami atyáiktól való” (Jób 15,9; 17-18). Ismerősek ezek a mondatok?

Elifázhoz hasonlóan mi is tökéletesen idézzük az Istenről szóló bibliaverseket, és közben nem vesszük észre, hogy az általunk kialakított steril, idilli „igazság” ritkán fedi a valóságot. Míg Jób barátja buzgón idézi a Biblia azon igéit, amelyek arról szólnak, hogy Isten csak a gonoszokat sújtja, a jóknak mindig jól megy a sora, nem hajlandó észrevenni maga előtt a fájdalmas valóságot: az ártatlanul szenvedő Jóbot.

Jóbnak, a szenvedő barátnak nem oktatásra, információra van szüksége, hanem együttérzésre. És ez sokszor valóban kínos és kényelmetlen, mert ilyenkor bele kell képzelnünk magunkat a szenvedő helyzetébe, és az ő szemével látni a dolgokat. El kell rugaszkodnunk saját igazságunktól, és más szemszögből látni a valóságot, hogy egy kicsit mi is átéljük azt, amit a szenvedő átél. Nem ehhez vagyunk szokva.

És mégis, a történet végén Isten nem Elifáznak ad igazat, aki kitartóan képviselte az igazságot, és Istenről tanította barátját, hanem a szenvedő Jóbnak, aki kérdőre vonta, igazságtalannak merte nevezni Istent. Mindezt azért, mert míg Elifáz IstenRŐL beszélt, addig Jób IstenNEL akart beszélni. Míg Elifáz úgy érezte, sok mindent tud Istenről, Jób személyesen akarta megismerni Istent.

A szenvedőnek nem az igazságunkra, még több információra van szüksége; nem arra, hogy IstenRŐL beszéljünk neki. A szenvedő együttérzésre vágyik, támogató csendre, ami lehetővé teszi, hogy személyesen beszéljen IstenNEL. Nekünk csak annyit kell tennünk, hogy megteremtjük ezt a csendet, a megfelelő körülményeket.

A világ ma is tele van szenvedőkkel. Üljünk hát le a porba a szenvedő mellé, és maradjunk csendben! A többit bízzuk Istenre.

Cserpán Ádám
lelkészgyakornok