Ki láttat velünk jót?

Valamennyire túl vagyunk a járványon, egy hónapja a közelünkben háború pusztít, közeledik a választás napja és ott vannak a mindennapi tennivalók sok és nem egyszer sürgető terhei.

„Ki láttat velünk jót” – kérdezi Dávid a 4. zsoltárban tőlünk is? Esti zsoltár imájában nagyszerűen fogalmazza meg milyen ínségben vagyunk, mert tele a világunk fenyegetettséggel, feszültséggel, fáradsággal és közben hiányoznak azok a jó dolgok, amik örömet, megelégedést, békességet hoznak az emberi léleknek.

Azt tanácsolja a király, arra van szükségünk, hogy megtanuljunk beszélni a szívünkkel. Annyi dolog, gondolat, indulat talál meg bennünket csak egy nap alatt is, hogy elemi szükségünk az elcsendesedés, ha nyugalomra, egészségre, örömre, biztonságra, reményre, lelki erőre vágyunk.

„Ruha sara kimosással, lélek sara kimondással tisztul.” – mondja egy kirgiz közmondás. Ma már az agykutatók beszámolóiból tudjuk, hogy az agyunk kb. 2 napig tárolja az eseményeket a ránk mért hatásaival együtt „kiváró” állapotban, és közben figyeli a reakciónkat. Végül az alapján, hogy mit kezdtünk vele vagy elrakja az emlékezetben, attól függetlenül, hogy jó-e vagy nem, épít vagy rombol bennünket, vagy kidobja, sokszor könnyítve rajtunk.

Jézus tanította imádkozni a tanítványokat és példáján keresztül megerősítette rendkívüli jelentőségét. Beszélt a tartalmáról, a rendszerességről, a körülményeiről és életével bemutatta az eredményét. Már évek óta Vele jártak, amikor végül megkérték, hogy „tanítsa őket imádkozni” (Lk 11,1). Megértette velük, az imának az ad értelmet, ha összekapcsol Istennel és eredménye van. Dávid így fogalmaz: „beszéljetek szívetekkel és csillapodjatok”. Találjuk meg a szavakat, amik ténylegesen kifejeznek bennünket, szívünk őszinte legyen Isten előtt és mindaddig maradjuk az imában, amíg eljön a felüdülés.

„Sokan még áhítatuk ideje alatt sem fogadják el az Istennel való közösség áldásait, mert sietnek. Gyors léptekkel haladnak át Krisztus szerető jelenlétének körén, csak egy pillanatig időznek szent jelenlétében, de nem várják meg tanácsait. Nincs idejük, hogy az isteni Tanítóval maradjanak, ezért terheikkel együtt térnek vissza munkájukhoz.” (Ellen G. White: Nevelés, Hit és ima c. fej.)

„Ki láttat velünk jót?” – hogy a múlt az tényleg múlt legyen és csak annyiban határozza meg a jelent és a holnapot, amennyi tapasztalattal segíthet abban, hogy jól igazgassuk lelkünket és életünket. Utólag látjuk mit lett volna érdemes kihagyni az életünkből, de Istent nem tudták megakadályozni szerető gondviselésében és megtalálásunkban. Amit érdemes megtartani az emlékezeben, először is azok a dolgok, amikért hálásak vagyunk. „Lássuk meg az örömet mind abban a jóban, amit az Úr ad nekünk” (5Móz 26,11), legyen szemünk rá és köszönet a szívünkben érte. Ne feledjük a tanulságokat sem, sokat segítenek a fejlődésben. És a feladatokat se feledjük, ha még nem értünk a végére, különös tekintettel az ígéreteinkre.

„Ki láttat velünk jót?” – a jelenben és a jövőben, hogy erőnk és reménységünk legyen elvégezni dolgainkat magunkért és másokért? Az az Isten, akit megismertünk, az erőforrása a botló, küzdő embernek. Aki „bátorságos lakozást” tud adni a változó körülmények között, éppen azt a jót megadva, amire akkor és ott szükség volt, szükség van és lesz.

„Igazságnak áldozatával áldozzatok, és bízzatok az Úrban!” (Zsolt 4,6).

Frend László
a zalai körzet lelkésze