„…dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.” (Róm 5,3-6)

Egy olyan világban élünk, amikor hatalmas mennyiségű hírrel találkozunk. Ha nem vagyunk elég fegyelmezettek és nem zárjuk el a csatornákat, akkor mindent elöntve szétáradnak életünkben. Elöntik gondolatainkat, érzéseinket, elragadják figyelmünket, de kitöltik időnket, apasztják lelki és testi erőnket egyaránt. Legtöbbször kártevők, jól meglennénk nélkülük.

A hívő embernek legjobb hírforrása a Biblia, mert benne van a legfontosabb hír számunkra.

„… Jézus Krisztus aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Erről szól az én evangéliumom.”, írja Pál apostol Timóteusnak. (2Tim 2,8)

Van egy személy, Jézus, aki a bűn katasztrófájának teljesen áldozatul esett, hogy mi csak részlegesen tapasztaljuk, megismerve Isten szeretetét irántunk. Van egy személy, Jézus, aki kijött a sírból, mert feltámadt, hogy bizonyítsa Isten győzelmét és hatalmát a bűn és következménye, a halál felett. Ez a jó hír számunkra, akik egy olyan világban élünk, amiről Jób könyve ezt mondja: „Nem porból támad a veszedelem s nem földből sarjad a nyomorúság. Hanem nyomorúságra születik az ember, amint felfelé szállnak a parázs szikrái.”

Van egy kikerülhetetlen tény, ebben az életben, hiszen mindannyian találkozni fogunk a bűn nyomorúságos következményeivel. Most, hogy a hírek többsége, de sajnos tapasztalataink jó része is a Covid járványról szól, mintha jobban elevenünkbe vágna ennek valósága. Amikor saját egészségünkért kell küzdenünk, amikor rokonok, barátok, testvérek, vagy csak ismeretlen embertársaink szenvedéséről, haláláról hallunk, remélhetőleg jobban felértékelődik az isteni jó hír: „Jézus megjelenése által megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet.” (2Tim 1,10)

Ma jobban szembesülünk azzal, hogy el kell engedni az emberi hiúság „csalfa, vak, reménykedését” és a hit általi reménységben kell megerősödnünk. Így leszünk képesek megküzdeni a jelennel, mert mégis megtörténhetnek velünk olyan dolgok, amikről azt gondoltuk mi elkerülhetjük. Így nem felejtjük majd esendőségünket és Istentől függésünket, mert „…könyörülő az Úr az Őt félők iránt, tudja a mi formáltatásunkat, megemlékezik róla, hogy por vagyunk.” (Zsolt 103,13-14)

Így tudunk együttérzőek és törődők lenni azokkal, akik szenvednek, mert aki bajban van annak elsősorban megértésre és támogatásra van szüksége tőlünk. Erre figyelmeztette Jób a barátait: „A szerencsétlent barátjától részvét illeti meg, még ha elhagyja is a Mindenhatónak félelmét.” (Jób 6,14)

Így, a Jézusba vetett hittel visszük a betegeket Isten elé, amelyek már nem arról szólnak, amit tudunk, hanem arról, amit hiszünk. Akkor kéréseinknek nem szab határt az emberi képesség, a vallásos képzelet vagy tapasztalat, mert csak az isteni szeretet és hatalom megragadására koncentrál.

A mostani tapasztalataink alkalmasak arra, hogy megnyissák hitünk csatornáit, hogy kipróbálttá tegyenek, hogy a valódi reménység még értékesebbé váljon számunkra, hogy olyan adventvárók legyünk, akik naponta imádkoznak és tesznek azért, hogy „jöjjön el az Ő országa.”

Frend László
a zalai körzet lelkésze