Virtuózok

Gyerekkorom egyik emléke, a „Ki nyer ma? – játék és muzsika tíz percben” című rádiós műsor. A néhány éve újra elindított vetélkedőben egy szálloda halljában összegyűlt jelentkezőkből sorsoltak játékost, akinek néhány komolyzenei bejátszásból kellett kitalálni a szerzőt, a címet, előadót. Hogy mit lehetett nyerni, arra nem emlékszem, de arra igen, hogy csupa olyan ember ült ott, aki nagyjából mindenre tudta a választ.

Gyülekezeteinkben is néha ez a műsor jut eszembe. A vallási virtuózok kiemelkedően jók valamiben. Van, aki ragyogóan ismeri a Bibliát, vagy vallásos könyveinket. Mások jól hasogatják az igét, és megnyernek minden teológiai vitát. Megint mások a hagyományok rendíthetetlen őrei. Lehetne folytatni a sort az ima-harcosokkal, a száz évig élőkkel, vagy szuper-alázatos, és extrém-áldozatkész, vagy a „nekem megmutatta az Úr” típusú kiválasztottakkal.

Aki kiemelkedően jó valamiben, biztos, hogy sok más dologban kudarcot vall. Ezért veszélyes egymáshoz mérni magunkat. Mégsem az a legnagyobb baj, ha ki akarunk tűnni a vallásos tömegből, hanem inkább az, hogy ez a magatartás titkon az önmegváltás eszközévé válik. Az, hogy valaki aktivista virtuóz, vagy aszketikus hajlamú, már részletkérdés.

Jézus esetében egyetlen csodájára, győzelmére sem úgy tekintett, mint saját teljesítményére. Tudott egész éjjel virrasztva imádkozni, de csendesen pihenni is a legnagyobb viharban. Ha kellett magával ragadóan prédikált, de ugyanolyan erővel tudott csöndben maradni, ha arra volt szükség. Odatartotta arcát az áruló csóknak, de nem fordult el a pofontól sem. Csodát tett csendben, és mindenki szeme láttára is. Minden tekintetben kitűnt a tömegből, mégsem magára irányította a figyelmet, hanem az Atya dicsőségét kereste.

A vallási virtuóz az emberek tapsára vágyik – „hogy lássák az emberek” (Máté 6), az istenfélő ember fentről várja a jutalmat.

Sokszor vagyunk úgy, mint a gazdag ifjú, aki azt kérdezi: „mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (Márk 10,17). Jézus a parancsolatokra utal a válaszában, amit a fiú „maradéktalanul” betartott. Csak egy fogyatkozása volt, ami rögtön a két fő parancsolatot sértette, hiszen jobban szerette a vagyonát, mint Istent, és az embereknél is saját magát. Ráadásul még hazudott is.

Magam előtt látom a tanítványok kétségbeesett arcát, mikor megrökönyödve kérdezgetik egymástól: „Akkor ki üdvözülhet?” Ha egy ilyen derék vallási virtuóz sem, akkor ki?

Hogy ki üdvözülhet? Aki belátja, hogy nem üdvözülhet – saját erőfeszítései, engedelmessége által. Minden, amit tehetünk kevés, még akkor is, ha jóhiszeműen tesszük.

Az üdvözül, aki felismeri és elismeri Jézus előtt, hogy lehetetlen megmentenie magát, mert bűnben született és ennek vége, csak a halál lehet. Az üdvözülhet, aki teljesen Istenre bízza az üdvösség kérdését, és saját magát. Istenre bízza azt az embernek lehetetlen dolgot, amit csakis Ő tehet meg.

Ehhez „csak” alázat, hit, átadás kell. Ha ezek megvannak, nem lesz gond az engedelmességgel sem, ami válasz Isten végtelen szeretetére és kegyelmére.

 (Fotó: Fortepan)

Kis István
egyházterületi titkár