Törpék az óriások vállán

Reflexió a Lenk Lajos Emlékkonferencia kapcsán

Az ősök tisztelete, az ősökkel kapcsolatos keleti gondolkodás úgy tartja – szemben a manapság oly divatos nyugati szemlélettel, mely szerint a régiek elmaradottak, tudatlanok, iskolázatlanok és barbárok voltak -, hogy az, hogy mi ma itt tartunk, az elsősorban az előttünk lévő generációk érdeme.

Ők voltak az óriások, ők taposták ki előttünk az utat, mi az ő tapasztalataikra építkezünk és hozzájuk képest mi csupán törpék vagyunk. Így az, hogy a tudásnak ilyen magas fokára jutottunk, az is azért lehetséges, mert rajtuk, az óriások vállán állunk.

Mikor 2024. április 6-án, szombat délután a Bp. terézvárosi gyülekezetben hallgattam dr. Tokics Imre, Ócsai Tamás, dr. Manchin Róbert, dr. Szigeti István, Kárpáti Petronella Lenk bácsival való személyes történeteit, dr. Tonhaizer Tibor ATF rektornak a Rákosi korszakról szóló előadását, majd a Csókási Pállal, Vidó Ferenccel, Juhász Károllyal és Vízvári Aladárral folytatott pódiumbeszélgetést, bennem végtelen hála ébredt.

Hála azért, hogy ilyen óriások vállán állhatok és emelhetek majd én is másokat a vállamra, fel az Örökkévalóhoz.

S hogy ki volt Lenk Lajos?

Lelkész? Teológiai tanár? Nevelő? Közösségszervező? Építész? Utcaseprő?

Mondja el ezt helyettem dr. Szilvási József alább olvasható kiadatlan riportja!

Tóth Szilárd
DET titkár

„MIÉRT MENTETEK KI A PUSZTÁBA?”

KIADATLAN RIPORT LENK LAJOS ADVENTISTA PRÉDIKÁTORRÓL

Egyre kevesebben vannak, akik még Lenk Lajos (1908-1995) tanítványai voltak, és különböző momentumokat idéznek fel tevékenységéből. Sajnos, én nem voltam a tanítványa. 1970-ben, amikor felvettek a Szabadegyházak Tanácsa Lelkészképző Intézetébe, ő már utcaseprő volt. Konzultációra jövet, többször láttam őt, amint a terézvárosi gyülekezet karzatán üldögélt, és elgondolkodtam: vajon mi lehetett az oka, hogy édesanyám, akit – másokkal együtt harmóniumozni tanított, mindig lelkesen beszélt róla? Meg kell itt jegyezni, hogy kilenc-tíz éves koromban abból a jegyzetből, amit Lenk Lajos írt, megtanultam harmóniumozni, ami hasznomra vált, mert ahol nem volt harmónista, el tudtam kísérni a közös énekeket, de személyes kapcsolatom nem volt vele. A látvány azonban, ahogy összekuporodva ült a karzaton, kíváncsivá tett, és elhatároztam, hogy majd egyszer beszélgetni fogok vele.

Tizenöt év telt el mire a beszélgetésre sor került. 1985-86-ban, a Bálint György Újságíró Iskola hallgatója voltam, és azt a feladatot kaptam Mester Ákostól (ő tanította a sajtóműfaj ismeretet), hogy írjak egy riportot, olvassam fel az osztályban, és meg fogjuk vitatni. Osztályozni fogja a riportot is, és a hozzászólásokat is. Úgy döntöttem, ez az a pillanat, amikor meglátogatom Lenk Lajost, a lelkészből lett utcaseprőt, és róla írom a riportot. Akkor Rákoscsaba végén lakott egy kis házban, tél volt, a mennyezet ki volt bontva, a szobából láttam a tetőcserepet. Hideg volt, télikabátban ültünk le a nyitott mennyezet alatt, és hogy felmelegedjünk, forró tejeskávéval kínált. Percek alatt átláttam, hogy nem szeret magáról beszélni, de amikor rájött, hogy nem az életéről, hanem a lelkipásztori víziójáról akarok beszélgetni vele, akkor egyszerre megnyílt, és áradt belőle a szó.

Az ilyen beszélgetésekre az ember fel szokott készülni, én is gondosan utánajártam, hogy mik voltak szolgálatának a legfontosabb területei. Szerettem volna megérteni, mi volt a hajtóerő, ami mozgatta. Miért vállalt olyan kockázatot, ami oda vezetetett, hogy kollégái, akik féltékenyek voltak rá, kiszorították a lelkészi pályáról? Már akkor is sejtettem, ma már tudom, hogy az egyházból kevesebb lelkészt küldenek el a hibái, mint az erényei miatt. Ha valaki túlzottan komolyan veszi a szolgálatot, számítson rá, hogy a többiek összefognak ellene, és kirekesztik. Ha a politikai környezet is olyan, akkor ez még könnyebben megtörténhet. Lenk Lajos életében mindkét tényezőnek meg volt a maga szerepe, a szakmai féltékenységnek is, és a politikai környezetnek is.

Beszélgetésünk elején feltett nekem egy kérdést: Tudod, mi az egyháztagok státusza a gyülekezetben? Maga adta meg a választ is: amikor imádkoznak, felállnak, amikor prédikálunk, leülnek, és amikor begyűjtik az adományt, akkor előveszik a pénztárcáikat. Tagjaink kilencven százalékának ebből áll a gyülekezeti élete. Ezzel ő maga adta a számba az első igazi kérdést: Miért készítettél annyi prédikációvázlatot, gyermek- és ifjúsági ünnepélyt, miért kockáztattad, hogy ezek sokszorosításával bajt hozol a fejedre?

Azt mondta, tudod, ha tartok egy prédikációt, az emberek bólogatnak, hazamennek, és nyomban elfelejtik, amit hallottak. Ezért úgy döntöttem, megfordítom a dolgot, elkészítem, és a kezükbe adom a prédikációt, aztán leülök a hátsó sorba, és meghallgatom őket. Még azt is megtettem, hogy amikor meg akartam inteni valakit, arról a témáról írtan neki prédikációt, ami a gyenge pontja volt. Az emberek a saját prédikációjukat csak megszívlelik talán?

Albert Schweitzernek volt egy szokása: mindenkinek adott valami munkát, aki meglátogatta a kórházat. Azt mondta: „Dolgoztasd a vendéget, hogy otthon érezze magát!” Lenk Lajos lelkészi filozófiájának is ez volt az eszenciája. Adj munkát a gyerekeknek, a fiataloknak, és a felnőtt tagoknak, hogy magukénak érezzék a művet! A munkát azonban nem úgy képzelte el, hogy parancsokat osztogat, hanem felkészítette az embereket, kezükbe adta az eszközöket, hogy sikerük legyen, örömmel és hálával végezzék el a rájuk szabott feladatokat. Készítsd fel! Tedd lehetővé számára a sikert, és aztán ismerd el! Ezek voltak a szempontjai.

Amikor a riportot készítettem, még nem ismertem Lenk Lajos egyik beszédét, amit Fehér János Chicago-i lelkészkollégánk elküldött egy vajdasági kiadványnak. A beszéd 1951. november 17-én hangzott el, amikor Székesfehérváron megválasztották területi osztálytitkárnak. A beszédben Pál apostolt idézte: „De semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amelyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról” (ApCsel 20,24). Idézek néhány mondatot a beszédből: „Ha Isten azt tervezte, hogy ez a terület csak úgy lesz naggyá, ha valaki éjt nappallá téve emésztő munkával feláldozza magát, akkor leszek én az az áldozat… Ezt cselekedték előttem nálam nagyobb elődök, és fogja tenni bizonyára nálam nagyobb utódok sora. De bármilyen nagyok is lesznek azok, az én munkámat nem tudják elvégezni, mert az Isten világában bármilyen kicsiny is legyen valaki, az ő munkája pótolhatatlan és nélkülözhetetlen.”

Visszatérve a riporthoz, úgy szól a mondás: „Mutasd meg a könyvtáradat, megmondom ki vagy!” Persze ehhez kell némi jártasság a könyvek és a könyvtárak világában. Az ország különböző gyülekezeteiben láttam olyan könyvtárakat, amit Lenk Lajos útmutatásai alapján állítottak össze. Saját könyvtára, sok-sok hányattatás után az Adventista Teológiai Főiskola tulajdonába került. Azt kérdeztem tőle, hogy miért szorgalmazta, hogy szépirodalmi és közművelődési kötetek legyenek a gyülekezeti könyvtárakban? Sejtettem az okot, de tőle szerettem volna hallani. Nem lepett meg a válassza, Lenk Lajos mélyen hívő ember volt, ahogy a fenti idézetből is kitűnik, de nem volt fanatikus, és nem tartotta erénynek a műveletlenséget. Azt akarta, hogy a gyülekezetek tagjai, amennyire csak lehet, művelt, olvasott emberek legyenek.

Nemcsak azért, mert „a lélek sem jó tudomány nélkül; és aki csak a lábával siet, hibázik” (Péld 28,6). Ez csak az egyik ok, a másik, a fontosabb, miszerint a hetednapi adventisták népe missziós nép, a misszióhoz pedig arra van szükség, hogy párbeszédet tudjunk folytatni az emberekkel. Ehhez művelteknek, bölcseknek, intelligenseknek kell lennünk. Lenk Lajos, ezért tanított zenét, verseket, novellákat, egyszóval olyan dolgokat, amelyek felemelték azokat az egyszerű embereket, akik mindig többségben voltak az egyházban. Igyekezett kiszélesíteni látókörüket. Ahogy Péter apostol írta, miközben a keresztények isteni természet részeseivé válnak, hitük mellé ragasszanak jó cselekedeteket, a jó cselekedet mellé tudományt, és így tovább (2Pét 1,4-8)!

Beszélgettünk az épületekről is. Szándékosan sorolom ezt a sokadik helyre, mert az kezdettől fogva világos volt előttem, hogy Lenk Lajosnak az épület nem cél volt, hanem eszköz. Adventista volt, és hitte, hogy a mázsás jégdarabok, melyek a hetedik csapás idején lehullanak (Jel 16,21), megsemmisítik az imaházakat és az egyházi intézményeket is. Ami megmarad belőlük, azt megemészti az örök tűz, de míg itt vagyunk, szükségünk van rájuk. Nem mindegy azonban, hogy építjük őket. Lenk Lajos első alapelve úgy szólt, hogy az imaházak legyenek az állomás közelében, hogy könnyen meg lehessen közelíteni őket. Legyenek egyszerűek és funkcionálisak, de a legfontosabb, hogy lehetőleg a tagok maguk építsék fel maguknak. A minta, ami előtte lebegett a szent sátor és a jeruzsálemi templom építése volt. Nem véletlenül került a falra az „összeadta-lak”, mert az emberek azt érzik magukénak, amit saját adományaikból, saját kezükkel építenek fel. Itt is fontosabb volt számára a megvalósításhoz vezető út, mint maga a végeredmény.

Lenk Lajos járatos volt a teológiában, legfőképpen az egyháztörténelemben, mégsem tanárnak, hanem jó rabbinak nevezném. Olyan embernek, aki nemcsak ismereteket közvetített, hanem az ismeretek által nevelte, és formálta az emberi jellemet. Hadd idézzem itt egyik volt diákjának, Agárdi Istvánnak a szavait: „Gyakran idézte előttünk Salamon imáját, aki nem kért Istentől gazdagságot és hatalmat, hanem értelmet, bölcsességet és mély, együttérző szívet. Ez kell a lelkészi szolgálathoz is: értelem és együttérző szív – mondta Lenk Lajos. Gyakran sulykolta belénk a bibliai történet hátterén lelkesen, dinamikusan, mint jeligét: Értelem és mély szív!” (Adventhirnök 1998/7-8. szám, 17. o).

Lenk Lajosnak megadatott az a kiváltság, hogy tanulhatott Friedensau-ban. Ez az iskola 2024. április 21-én ünnepi fennállásának 125. évfordulóját. Azt szoktam mondani, hogy mi nem adventista oktatásról beszélünk, mert az oktatás a fejet célozza meg. Ezzel szemben a mi küldetésünk az adventista nevelés, ami a szívet és a lelket szólítja meg. Ahogy mondtam, engem nem tanított Lenk Lajos, de akiket tanított, azoknak a beszámolóiból tudom, hogy tudta, hogy mit miért tesz. Ismerte az adventista nevelési intézmények alapszövegét, miszerint Jézus kettős céllal választotta ki a tizenkettőt, „hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét” (Mk 3,14). Jézus közelében lenni, és aztán elmenni, hogy hirdessük az igét. Erre készítette fel Lenk Lajos nemcsak a lelkészeket, hanem azokat a tagokat is, akik készek voltak, megszívlelni szavait.

Még két hosszú beszélgetésem volt vele, akkor már az egyház elnöke voltam. Erdélyi László a kiadó vezetője, elhozta Pécelre, hogy megnézze az épülő főiskolát. Aztán elhívott Rákoscsabára, amikor már volt egy nagy háza az állomás mellett. Ott voltak a könyvei is, és azt mondta nekem, többször nekirugaszkodtunk, hogy legyen főiskolánk, de valahogy mindig megfeneklett a dolog. Most úgy érzem, hogy ebből lesz valami, ezért fogadjátok el személyes hozzájárulásomat, ezt a házat, és a könyvtárat. A házat eladtuk, és az árát beépítettük a főiskolába, de valahányszor elmegy a vonat a ház előtt, mindig kinézek az ablakon, és eszembe jut, ahogy Lenk Lajos ott ült a karzaton. Szótlanul, de nem némán! Kiáltó szó volt ő, mint Keresztelő János, aki akarata ellenére megrostálta maga körül az embereket, egyesek tüzet fogtak, mások összefogtak ellene, hogy ha lehet elnémítsák. Voltak, akik szerették volna kisajátítani, felhasználni a nevét és a befolyását saját ambícióik érdekében, de ő nem ment el senkivel, sehova. Életét és javait az Úr szolgálatára szentelte, így váltotta át azokat mennyei valutára.

(Utóiratként, zárójelben arról szeretnék még szólni, hogy miért neveztem ezt az írást kiadatlan riportnak. Nem véletlenül, eredeti formájában betördeltük a Lelkésztájékoztatóba, de az Álllami Egyházügyi Hivatal nem járult hozzá, hogy megjelenjen. Erre szokták azt mondani: „No comment!”)

Dr. Szilvási József