Ráháb – Aki elfogadta a reménységet

Hogyan válaszolsz, amikor a remény kopogtat az ajtón?

„Származhat-e innen valami jó?”
Jerikó a kánaániták városa volt, akik bálványimádásba és gonoszságba süllyedtek. Lakói „a legromlottabbak, a leglealacsonyítóbb pogányság követői voltak… csak azért éltek, hogy káromolják az eget és tisztátalanná tegyék a földet” (Pátriárkák és próféták, 458. o.). Isten ezt az utasítást adta Mózesnek: „De e népek városaiban, amelyeket örökségül ad néked az Úr, a te Istened, ne hagyj élni csak egy lelket is, hanem mindenestől veszítsd el őket: a Khittheust, az Emoreust, a Kananeust, a Perizeust, a Khivveust és a Jebuzeust…” (5Móz 20:16–17). Jerikó volt az első erőd, amit Izraelnek be kellett vennie, ha be akart lépni az Ígéret Földjére. Jerikó és annak minden lakosa teljes megsemmisülésre ítéltetett.

Találkozás a reménységgel: a remény magva
A városban élt Ráháb, a parázna nő, akinek háza szorosan a masszív városfalhoz épült. Talán fogadót vezetett, így tértek be hozzá a vendégek. Festett lenvászon anyagok előállításával is foglalkozott, ezért tartott raktáron sok lent, amit a tetőn szétterítve szárított. Mivel parázna asszony volt, jogosan gondolhatjuk róla, hogy mások lenézték, megvetették, semmibe vették és kiközösítették. Azt mondhatjuk, hogy élete a reménytelenség és csüggedés élete volt. Életmódja miatt a jellemén esett csúf foltok maradandóak voltak, és a mai napig megbélyegzik őt, hiszen csak úgy utalunk rá, hogy „a parázna Ráháb”. Mint Jerikó minden más lakója, ő is hallotta, hogyan vezette népét Izrael Istene, és hogyan biztosította számukra a győzelmet mindazon nemzetek felett, amelyek között – Egyiptomból való kivonulásuk után – áthaladtak. Hallották, hogyan vált ketté előttük a Vörös-tenger 40 évvel korábban, és milyen szörnyű csapások sújtották Egyiptomot a kivonulás előtt. Vándorlásuk története és az Úr csodálatos tettei minden jerikói előtt ismertek voltak (Józs 2:10). Most, hogy az izraeliták már csak néhány kilométernyire voltak tőlük, félteni kezdték életüket.

Az Izrael Istenéről szóló hírek hallatán nagy rettegés támadt Jerikó lakosai között; nem akarták alávetni magukat Izrael Istene hatalmának. Úgy tűnik, Ráháb félelme különbözött ettől. A beszámolók alapján olyan Isten képe rajzolódott ki előtte, akit szeretett volna megismerni. Benne is volt viszont félsz amiatt, vajon ez az Isten elfogadja-e őt. Ezek a történetek a remény magvát hintették el életébe. Amint újra és újra hallotta a történeteket, az Isten iránti vágyakozás egyre erősödött a szívében.

Buzgó vágyát, hogy Izrael Istenéhez tartozhasson, ott láthatjuk egyértelműen, amikor a kémek megérkeztek a városba. Ezek a hívatlan idegenek veszélyt jelentettek Jerikó népére, de Ráháb házába fogadta őket annak ellenére, hogy ezzel kihívhatta maga ellen a város lakóinak gúnyolódását, dühét és gyűlöletét.

Amikor a kémek betértek házába, bizonyára úgy érezte: ez élete nagy lehetősége, hogy csillapítsa lelkének mélységes vágyakozását, hogy végre tartozhasson valakihez, és szabadítást találjon Izrael Istenénél. Amikor tehát a félelmetes, gyanakvó jerikói katonák beléptek a házába, hogy felkutassák a kémeket, ő megmondta nekik az igazat: „…Úgy van! Bejöttek hozzám a férfiak, de azt sem tudom, honnan valók voltak. És kimentek e férfiak kapuzáráskor a setétben; nem tudom, hová mentek…” (4–5. v.).

Vállalta, hogy elbújtatja ezeket a kémeket, még ha ezzel ki is merítette a hazaárulás vádját.

A reménység bekopogott az ajtaján, és ez a reménytelen ember beengedte.

Megtilthatta volna ezeknek a férfiaknak, hogy belépjenek a házába. Vagy megragadhatta volna a lehetőséget, hogy elnyerje azok kegyeit, akik megvetették őt; egyszerűen azzal, hogy kiszolgáltatja nekik a kémeket. De ő önként vállalkozott arra, hogy információt ad az izraelita férfiaknak. Így szólt: „…rettegés fogott el bennünket, és remeg tőletek mindenki, aki ezen a földön lakik” (9. v.; új prot. ford.).

A jerikói férfiak és nők halálfélelemben éltek, nem volt bátorságuk és békességük. Ráhábot azonban bátorrá, lélekben erőssé és nyugodttá tette a reménység. A reménység hatására megkísérelte azt, amit a többi jerikói lehetetlennek tartott. A reménység megszabadította őt a félelemtől.

A remény magvából a hit fája sarjad
Ráháb kinyújtotta kezét, és megragadta a kínálkozó lehetőséget, amikor bátran vallást tett hitéről: „…Tudom, hogy az Úr néktek adta ezt a földet…” (9. v.). Ráháb engedte, hogy szívében a remény magvából az Izrael Istenébe vetett hit fája növekedjék. A reménység bekopogott ajtaján, és a reménytelen lélek belekapaszkodott.

Ráháb a következőképpen bizonyította hitét és reménységét:

• Könyörgött a kémeknek, hogy esküdjenek meg neki az Úrra, Izrael Istenére – és nem a bálványokra, amelyeket egész életében imádott. Mint egykor Jákób, ő sem engedte el a kémeket, amíg meg nem áldják őt. A reménység erőt adott neki, hogy a következő lehetetlen kéréssel álljon elő: „Én megmentettem az életeteket, ti is mentsetek meg engem!” Azért tűnt ez lehetetlennek, mert a kémek tudták, hogy Isten parancsa az: Jerikóban senkit sem szabad életben hagyni. A reménység azonban kitartást adott ennek az asszonynak.
• Kéréséből, hogy mentsék meg őt és családját, világosan kitűnik, hogy bízott Izrael Istenének szabadításában. Hitte, hogy Izrael Istene megmenti azokat, akik úgy döntenek, hogy meg akarnak menekülni. Ez a remény adott neki bátorságot ahhoz, hogy mások szabadulásáért is könyörögjön.
• Az, hogy igaz jelet kért, bizonyította abba vetett hitét, miszerint Izrael Istene megbízhatóan teljesíti mindazt, amit megígért.

A remény gyümölcse: a beteljesedés
A reménységre való tekintettel Ráháb önként és örömmel engedelmeskedett. A várakozás nagy boldogsággal töltötte el. Mielőtt a kémek távoztak volna, azzal jutalmazták Ráhábot, hogy jóváhagyták kérését: „…Életünkkel kezeskedünk értetek…” (14. v.; új prot. ford.)

Az asszony hite jutalmat nyer: a kémek megígérik, hogy ők lesznek a felelősek azért, ha egyetlen családtag is meghalna. Ám ők is hűségre biztatják Ráhábot, tudniillik, hogy ő és családja is tartsák be a megállapodás rájuk vonatkozó részét: az engedelmességet.
Ráháb tehát bizakodva engedi le a kémeket egy kötélen házának hátsó falánál, biztonságos utat mutat nekik, rákötözi ablakára a vörös zsinórt, behívja családtagjait a házba, és türelmesen, de boldogan várja Isten ígéreteinek teljesedését. Úgy tudom elképzelni, hogy minél többször pillantott rá az ablakon lévő vörös zsinórra, annál inkább megerősödött a reménységben.

A remény bekopogtatott az ajtón, és ez a reménytelen asszony beengedte, belekapaszkodott, és a szerint is élt.

A hetedik napon Izrael utoljára kerülte meg a várost. Amint a falak leomlottak, a két kém sietve teljesítette Józsué parancsát, és megmentette Ráháb és családja életét. Miközben Jerikó összes lakója meghalt, Ráháb és családja kegyelmet talált az Úr előtt. Elnyerték reménységük jutalmát: életben maradtak. „Hit által nem veszett el Ráháb, a parázna nő, az engedetlenekkel együtt, befogadván a kémeket békességgel” (Zsid 11:31).

A fenti áldáson túl, Ráhábot Izrael családjának teljes jogú tagjává fogadták, és hozzámehetett feleségül egy izraelita férfihoz. Ezzel bekerült abba a nemzedékrendbe, amelyből nemcsak Dávid király, hanem maga Jézus – Ráháb Megváltója – is született. Ráháb annak a három asszonynak az egyike, akiket feljegyeztek Jézus Krisztus nemzetségtáblázatában (Mt 1:5–6).

Micsoda utazás! A reménység lelki útja Jerikóból Kánaánba, parázna életmódjából a Megváltó elődei közé vezette őt! Isten országának ellenségéből a menny megváltott gyermeke lett! A reménytelenségbe süllyedt parázna számára egy reményteljes út nyílt. A remény magva gyökeret vert szívében, a hit hatalmas fájává növekedett, és a szívébe fogadott reménységért nagyszerű jutalmat kapott.
Te vajon hűségesen ragaszkodsz-e reménységedhez?

Geoffrey G. Mbwana