Pál – A megtapasztalt reménység

A reménység lehet szó, de lehet valóság is

Hazaérve egy hosszú, munkában töltött nap után, azt a hírt kaptam, hogy Susan meghalt. Nagyon fiatal volt, és a hír váratlanul ért. Az ügyeletes nővér elmondta, hogy minden lezajlott, mielőtt még elérhettek volna engem. – Látnod kellett volna, milyen boldognak tűnt! Soha nem láttunk még ilyet, hogy egy haldokló ennyit mosolyogjon!

Néhány pillanat alatt lejátszódtak bennem az elmúlt hat hét eseményei. Susan erős volt, mégis a rák rövid idő alatt egész szervezetében elterjedt. Mivel szakképzett ápolónő volt, tudta, hogy rosszak a kilátásai. Mégis tudatosan Istenbe helyezte a bizalmát, és kész volt elfogadni az Úr reá vonatkozó tervét. Olajjal való megkenés, sok lelkipásztori beszélgetés és telefonos lelkigondozás töltötte ki élete utolsó heteit. Hála az Istennek, teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem engedi a betegségnek, hogy legyőzze őt, éppen ellenkezőleg. Susan egyre szilárdabban hitt a feltámadás reménységében; semmi sem vigasztalta őt ennél jobban. Reménytelen állapotában ő lett a remény őrtüze. Halála azt bizonyította, hogyan erősít meg bennünket Isten kegyelme és szeretete. Isten békessége lakozott benne, amely mindenkinek rendelkezésére áll, aki elmerül az Ő kegyelmében – hiszen Krisztus által ez tesz bennünket igazzá Isten előtt. Susan számára Isten ígéretei abszolút bizonyosságot jelentettek.

Egy esettanulmány a reménységről
Pál apostol nagyon jól megfogalmazta, mit tapasztalnak meg a keresztények ebben a bűnnel teli, haláltól sújtott világban: „De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete” (Róm 5:3–5; Szt. István Társulat ford.).

Aki ilyen kijelentést tesz, annak bizonyára voltak tapasztalatai ezen a téren. Saul, ez a hittel teljes férfi „igaz” életet élt, keményen munkálkodott azért, hogy megállhasson Isten előtt. Ezt mondta magáról: „…zsidókból való zsidó, törvény tekintetében farizeus, buzgóság tekintetében az egyházat üldöző, a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen voltam” (Fil 3:5–6).

A damaszkuszi úton azonban történt valami, amivel élete teljes fordulatot vett: Saul találkozott Jézussal. Az Isten Fiát övező dicsfény megvakította őt. Értelmét viszont olyan fényesség és világosság árasztotta el, hogy ennek következtében ráébredt, mennyire fontos elköteleznie magát Jézus Krisztus mellett. Rájött arra, hogy csak Krisztus tudja megszabadítani őt a bűn terhétől; csak Krisztus tudja megújítani életét, és csak Ő tud neki új célokat adni ebben a földi életben. Kétségbeesés töltötte el, amint arra gondolt, mit tett Krisztus követői ellen; de a remény is feléledt benne, amikor a megfeszítettre gondolt, aki feltámadt a halálból, és az örök élet reménységét adta neki. Attól kezdve nem akart másról tudni, „…mint a Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről” (1Kor 2:2).

A damaszkuszi úton Saul Pállá változott; új teremtéssé lett. Felfedezte az evangéliumot, miszerint Krisztus már biztosította számára mindazt, amire szüksége van, hogy bizalommal tudjon a jövőbe tekinteni, mint Isten szeretett és megváltott gyermeke.

Amikor találkozunk Jézussal, amikor megérinti szívünket, minden megváltozik. Hit által egy csapásra megértjük, hogy Isten egy lett közülünk – Jézus Krisztus által. Lefizette bűneink büntetését a kereszten, és feltámadt! Jézus él! Ez a tény nem maradt rejtve Pál előtt. Teljes szívvel átadta életét Urának, és csatlakozott a hívőkhöz, akik segítették és támogatták őt új életében. A korai keresztények erősítették Pál hitét, beszéltek neki Krisztusról és az Ő szeretetéről, és sokféle úton-módon segítettek neki lábra állni.

Reménység és az egyház
A reménységnek jó alapja kell, hogy legyen, ha nem akarjuk, hogy elhalványuljon vagy megszűnjön. Munkám során találkozom asszonyokkal, akik a szülés után el akarják hagyni csecsemőiket, és ilyenkor újra és újra szembe találom magam ezzel a fontos ténnyel. Nem elég, hogy találtak egy helyet, ahol beszélgethetnek problémáikról, vagy találtak egy személyt, akiben megbízhatnak. Erős alapra van szükségük, egy megfelelő társra, aki szavakkal és tettekkel támogatná őket. Valakire, aki segít nekik megtalálni a szükséges segítséget, és olyan helyet ajánl fel nekik, ahol biztonságban vannak és gondoskodnak róluk a bizonytalan helyzetekben.

Segíteni tudtunk egy olyan asszonyon, aki megszülte gyermekét, és később visszajött, hogy magával vigye a babát. Egy évvel később így szólt hozzám: – Most már van bátorságom és bizalmam az élethez. Van reménységem, és ma már erős vagyok, erősebb, mint bármikor voltam.

Azoknak az embereknek, akik újonnan jutottak hitre, más keresztényekre van szükségük, akik saját hitben szerzett tapasztalataik által bátoríthatják és erősíthetik őket. A reménység a jövőbe tekint, de gyökerei a múltban és a jelenben vannak. A reménységet meg kell tapasztalni, és az emberek többségének jelleme a tapasztalatok által fejlődik. Mivel ismerjük Istent, és tapasztalataink vannak vele, képesek vagyunk felismerni szeretetét és gondoskodását a mindennapi életünkben. Mindig támaszkodhatunk ígéreteire, még ha bizonytalannak látjuk is a jövőt.

Pál megtapasztalta ezt. Anániás Jézus parancsára eljött hozzá, hogy gondoskodjék róla (ApCsel 9:10–19). Jézus Anániás által tudatta a legyengült, fájdalmakkal küzdő, és megvakult Pállal, milyen nagy tervei vannak vele (ApCsel 22:12–16). Anániás által Isten új életszemléletet adott Pálnak, betöltötte Őt Szentlelkével, és kiképezte Őt a szolgálatra. Pál célja az volt, hogy Jézussal legyen, s ez lett munkájának hajtóereje. Ez a vágyakozás adott neki erőt ahhoz, hogy megálljon a legnehezebb tapasztalatok közepette is. Pál megalapozott reménységének semmi és senki más, csakis Jézus volt a középpontjában. Bár Jézus világosan elmondta Pálnak, hogy sokat fog szenvedni az Ő nevéért (ApCsel 9:16), Pál mégsem utasította vissza az elhívást. Inkább arra indította mindez, hogy mélyebben kutassa Isten Igéjét. Ezt írta: „De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem…” (Fil 3:14).

Ez az a Pál, akit ismerünk: boldog, reményteljes, képes elviselni a szenvedést, erős, türelmes, telve van a Szentlélek erejével. Egy olyan férfi, aki maradéktalanul és teljes szívvel elkötelezte magát Istennek, és aki még ma is vigaszt és bizonyosságot tud adni nekünk szavai által: „A reménységben örvendezők; a háborúságban tűrők; a könyörgésben állhatatosak [legyetek]” (Róm 12:12)! Pál egy évezred távolából szól hozzánk. Ő, aki hálaéneket zengett, míg láncra verve raboskodott, a legnagyobb nehézségek között is ezt vallotta: „Reménységem lévén az Istenben, hogy… lesz feltámadásuk a halottaknak, mind igazaknak, mind hamisaknak” (ApCsel 24:15).

A dicsfény, amit Jézussal való találkozásakor látott, kialakította benne azt az erős meggyőződést, hogy „amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik” (Róm 8:18).

Remény a mai napra
Egy kedves idős hölgy ezt mondta, mielőtt műtétre vitték volna: – Nem félek ettől a műtéttől. Isten kezében vagyok, rábíztam az egész életemet. Altatót kapok, és elalszom. Amikor felébredek, vagy az ápolónő arcát látom majd, vagy Megváltóm szerető arcát. Miért félnék hát?

Pál is tudta, hogy Krisztusban biztonságban van. Reményteljes utazása itt, ezen a földön élete végén érte el csúcspontját, amikor ezt írta: „Mert én immár megáldoztatom, és az én elköltözésem ideje beállott. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését” (2Tim 4:6–8).

Pál is egyetértene annak a nagyszerű adventista himnusznak a tartalmával, ami minden ma élő adventistának a mottója kellene, hogy legyen: „Áldott reménység lángol szívünkben: remény az Úr adventjében!”
Gabriele Stangl