Örüljetek az Úrban!

Könnyű ezt mondani… de amikor az élet két kézzel osztja a pofonokat, amikor egyre fenyegetőbb a jövő, amikor valakinek a lelkiismeret-furdalását az önvád áradat sokszorozza? Van-e különbség az önvád és a lelkifurdalás között? Szegény Juhász Gyula költőnk mondta egyszer: „Minden vád ellen lehet védekezni, de az önvád ellen nem!”

János első levelében cáfolja ezt az elkeseredett gondolatot. (1Ján 3,19-20) „Így tesszük bátorságosakká ő előtte a mi szíveinket. Hogy ha vádol minket a szív, mivelhogy nagyobb az Isten a mi szívünknél, és mindent tud. Szeretteim, ha szívünk nem vádol minket, bizodalmunk van az Istenhez;”

Elég erős bennem a hibakeresés lelkülete? Krisztus nem ilyen! Ő nem azért jött, hogy kárhoztasson. Nem az a fajta uralkodó, aki alig várja, hogy számonkérjen, nem! Ő „…képes együtt érezni a tudatlanokkal és tévelygőkkel, mivelhogy maga is körül van véve gyarlósággal.” Ezért lett valóságosan emberré, hogy elhiggyük: Isten NEM ÜGYÉSZ-ISTEN, hanem irgalmas, együttérző, aki önmagánál jobban szeret minket, gyenge, botladozó teremtményeit. Ezért lett emberré, ezért halt meg értünk a kereszten!

A Római levél 8. fejezetének végén teszi fel a kérdést Pál: „…Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Rm 8,31-32) Érdemes belegondolni: Mit élhetett át az Atya és a Szentlélek, – előre látva a mi szenvedéseinket, – hogy amikor eljött az ideje, a Fiú egyszer csak eltűnt közülük, egy fiatal lány méhében élve tovább. Mit jelentett már a Getsemánétól egészen a keresztig elfordulni Tőle, Aki ártatlan volt, Aki megvédhette volna magát, hiszen Isten, de Ő úgy szenvedett és halt meg, mintha csak közönséges ember lett volna. Önként nem engedte, hogy istenségéből fakadóan bármennyi előnye legyen velünk szemben. (lásd Filippi 2,6-8) Ezért folytatja így Pál: „Kicsoda kárhoztat…?” Hiszen így Sátán vádjai sem érnek semmit! Már csak a mi „önmagunk elleni kárhoztatása” rombolná szét minden örömünket, persze ha hagyjuk.

De, ha megértettük és elfogadtuk Krisztus váltságát, ne hagyjuk! Forduljunk szembe a saját rossz érzéseinkkel, és tudatosan vessük el az önmagunkat kárhoztató gondolatainkat, hiszen Krisztus velünk van! És ha még mindig megmarad ez a belső remegés, rossz érzés?  „Ne várj addig, amíg érezni fogod, hogy meggyógyultál, hanem mondd: »Hiszem, hogy így van, nem azért, mert érzem, hanem mert Isten megígérte.«” (Jézushoz vezető út / Hit és elfogadás)

Így sokkal könnyebb lesz Pál tanácsát megfogadnunk, sőt megvalósítanunk: „Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek! A ti szelídlelkűségetek ismert legyen minden ember előtt. Az Úr közel! Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. Továbbá, Atyámfiai, a mik csak igazak, a mik csak tisztességesek, a mik csak igazságosak, a mik csak tiszták, a mik csak kedvesek, a mik csak jó hírűek; ha van valami erény és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok.” (Filippi 4,4-8)

Oláh László
lelkész