Miért esünk el újra és újra a kísértésekben?

„Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül. Megigazulván ingyen az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által” (Róma 2,23-24)

A mai üzenetet őszinte, hívő adventistáknak írom, olyanoknak, mint Te vagy! Olyanoknak, akik őszintén szeretnének megszabadulni bűneikből, de úgy érzik mindig vissza és visszaesnek.
Miért történik ez meg?
Azért van, mert nem tudjuk megérteni, hogy saját testünk, saját személyiségünk és lényünk teljességgel erőtlen, hogy Isten akaratát cselekedje. A saját erőnkből sosem tudunk győzni a bűn felett, bármekkora az elhatározás, bármekkora az önfegyelem.

Ha felismeritek ezt, akkor két dolog lesz, amit meg fogtok tenni. Mindenekelőtt elfuttok a kísértések elől; nem fogjátok magatokat kitenni a veszélynek.

Pál apostol azt írja Timóteusnak „az ifjúkori kívánságokat pedig kerüld; hanem kövessed az igazságot, a hitet, a szeretetet, a békességet azokkal egyetembe, akik segítségül hívják az Urat tiszta szívből.” (2Tim 2,22)

Itt azt olvassuk, hogy Pál azt mondta még egy olyan istenfélő embernek is, mint Timóteus, hogy meneküljön el az ifjúkori kívánságok elől; meneküljön el a pénz szerelmétől, meneküljön el a bálványimádástól, meneküljön el az erkölcstelenségtől.

Elfutni, elfutni, elfutni.
Miért futunk el? Mert felismertük, hogy gyengék vagyunk.
Sok bűn felett győzhetünk, ha csak ennek az egy figyelmeztetésnek engedelmeskedünk, hogy fussunk el.

A második dolog, amit egy személy – aki felfedezte a teste gyengeségét – cselekedni fog, hogy komolyan elkezd Istenhez imádkozni segítségért. Látjátok, az ima a gyengeség egyik jele.
Rendszerint mikor imádkoznak az emberek, még a világi emberek is? Amikor valóban bajban vannak, amikor senki más nem segíthet rajtuk.

Az egyik dolog, amit Jézus tanított nekünk, hogy így imádkozzunk: „ne vigy minket kísértésbe”. Miért imádkozzuk ezt? Azért, mert meggyőződtünk róla, hogy a testünk gyenge. Ha felfedezzük a gyengeségünket, nemcsak el fogunk futni a kísértésektől, hanem imádkozni is fogunk: „Uram, segíts nekem. Adj nekem erőt, hogy legyőzzem ezt a gyengeséget.”
Ahogyan látnunk kell a bűn komolyságát, ugyanúgy látnunk kell a testünk gyengeségét is.

Az egyik csodálatos igazság a szentírásban, ahol azt olvassuk, hogy „Jézus megkísértetett mindenben, hozzánk hasonlóan” (Zsid 4,15).
Hogy van az, hogy ő sosem vétkezett? Azért, mert ő nem volt képes vétkezni?
Egy dolgot tudunk: Jézus imádkozott. Miért kellett neki imádkozni?

Minél erősebbnek érezzük magunkat, annál kevesebbet imádkozunk; minél jobb képességűek vagyunk a gondolkozásban, annál kevesebbet imádkozunk.
Aki felfedezi az Atyától való segítségre szoruló függését mindenben – bölcsességért, erőért, és vezetésért – az imádkozik.
Aki úgy érzi: „ja, igen, én elintézek mindent egyedül, nincs szükségem Isten segítségére, le tudom rendezni, mérlegelni tudom a dolgok relatív fontosságát és döntést hozok”, az nem imádkozik.

Jézus azonban imádkozott. Jézus egész éjjel imádkozott mielőtt kiválasztotta a tizenkét tanítványt. Nem akart hibát elkövetni.
Ezek a dolgok jelzik, hogy Jézus erőt nyert az Atyától az imán keresztül. Mi nem nyerünk erőt, mert nem imádkozunk eleget, vagy nem imádkozunk komolyan.

Nem gondoljátok, hogy neked és nekem sokkal többet kellene imádkozni, mint Jézusnak kellett?
Ő állandóan az atya jelenlétében élt. Neki nem volt bűnös természete, mint neked és nekem. Ennek ellenére imádkozott. Nem kellene sokkal többet imádkoznunk?

Az igazi alázatosság az, ha ismerjük a testünk gyengeségét.
Mindannyian gyengék vagyunk, de nem mindannyian vagyunk tudatában a gyengeségünknek. Aki tudatában van a saját gyengeségének az el fog futni a veszélytől, amikor látja azt, és segítségért fog kiáltani.

Kedves Testvérem!
Kezdd el ma, láss meg valamit az életedben, ami nem hasonlít Krisztusra. Kiálts Istenhez segítségért, és meglátod, hogy az életed ettől a naptól fogva megváltozik.

Simon László
a Bp. sashalmi körzet lelkésze