Kösd magadhoz szívünket!

„Urunk, Istenünk! Ez az egész halom kincs, amelyet összeadtunk, hogy neked, a te szent neved tiszteletére templomot építsünk, a te kezedből való, és a tied lesz mindez! Tudom, Istenem, hogy te megvizsgálod a szíveket, és az őszinteségben leled gyönyörűségedet. Én mindezt őszinte szívvel, önként adtam, és most örömmel látom, hogy önként adakozott neked néped, amely itt összegyűlt. Uram, őseinknek, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene, tartsd meg örökre néped szívében ezt a szándékot és indulatot, és kösd magadhoz szívüket!” (1Krón 29:16-18.)

Próbáljuk megérteni és betölteni a szerepünket, hivatásunkat, mások keresik identitásukat és felteszik a kérdést: „Mit jelent adventistának lenni?” Majd meg is adják a választ, amit kötelezőnek tartanak mindenki másra! Próbáljuk továbbadni az örömhírt, természetesen a többség parancsra (örökre belénk égett a misszió parancs fogalma, és senki és semmi sem tudja azt kitörölni) és nem a belülről fakadó, a kegyelemre adott hála természetes következményeként, a hála visszatarthatatlan „öröm kitöréseként”. Mások meg energiájukat a másik megtérítésére használják.

„Költségvetésileg” sem szárnyalunk. Van megoldás ezekre a kihívásokra?

A fent idézett szakasz a templom építésének a sikeres „költségvetési” előkészítéséről szóló beszámolóban található, és magában foglalja nem csak az anyagi, hanem a fentebb felsorolt kérdésekre is a választ: misszió, identitás válság stb.

A következőket javasolja Dávid hálaimáján keresztül megoldásként Isten:

Az első lépés a hála, ami az egyetlen helyes reakció az önmagát kinyilatkoztató és adományozó Isten önzetlenségére és szeretetére, a hála és annak felismerése, hogy mik vagyunk mi nélküle, illetve annak a tudomásul vétele, hogy mindent Tőle kaptunk. Hála a küldetésünkért, az ahhoz rendelt anyagi és egyéb forrásokért, az Isten által mellénk rendelt családtagokért, gyülekezeti tagokért, lelkészekért és vezetőkért, annak ellenére, hogy lehet másként látnak dolgokat, mint mi, ezért nem „megtéríteni” akarjuk őket, hanem szeretetben elfogadni.

Mi Istennek nem a sajátunkból adunk, hanem abból, ami az Övé és amit Ő megosztott velünk. Amit itt Dávid elsorol nekünk is, fel kell ismernünk, ami újra és újra arra késztet, belső meggyőződésből és nem külső kényszerből, hogy áldjuk Őt, hogy hálásak legyünk Neki és ezt szóban és tettben kifejezzük.

A második lépés, hogy megtanuljuk Isten szemével látni és értékelni a dolgokat. Dávid azt fogalmazza meg, hogy Isten nem a külső alapján, nem hiányos információk alapján értékel valakit és annak tettét, hanem a belső motivációját figyeli, annak alapján értékel és ez a lehető legigazságosabb, legobjektívebb vélemény. Kiemeli, hogy Isten számára a belülről jövő, őszinte motiváció és őszinteség fontos, Isten díjazza az őszinteséget. Ez ma is igaz. Őszinteség nélkül nincs igazi közösségi élet, de ezt a maga teljességében, hogy valami belülről jövő őszinte szándékkal történik, teljes mértékben és objektíven csak Isten tudja megítélni.

Harmadik lépés annak felismerése, hogy minden területen Isten a kezdeményező. Dávid arra kéri Istent, hogy ezt a lelkületet, amit ott és akkor tapasztalt, tartsa meg örökre a népe életében, és kiderül, hogy az őszinteséget és az őszinte, önkéntes, belülről fakadó tetteket Isten hozza elő az emberből, nem emberi teljesítmény, amit azzal a kérésével hangsúlyoz Dávid, hogy: „… kösd magadhoz szívüket”! Vagyis, ha Isten hat a szívünkre, a belső központunkra, ha ez össze van kötve Istennel, akkor szívből őszinték és önként adakozók, missziós tevékenységet folytató, egymást elfogadó, megfelelő identitással rendelkező egyének vagyunk. Mivel Isten kész a „szívünket” magához kötni, ezért vagyunk képesek a hűségre és az Isten által nekünk szánt tervek, tettek megvalósítására, Ő a kezdeményező, Ő a kivitelező ma is mindenben.

Ezért engedjük nap mint nap, hogy Isten magához kösse a szívünket, és akkor helyén van a missziónk, adakozásunk, identitásunk, egy szóval minden.

Bihari Csaba
lelkész