Jézus – Élő reménységünk

Bármilyen kudarc érjen is, tekintetünket emeljük önmagunkról – Jézusra!

„És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:14–16).

Amikor Izrael népe a pusztán át Kánaán felé vándorolt, elégedetlenségükkel és panaszkodásukkal magukra vonták Isten ítéletét. Tüzes sivatagi mérges kígyók marták meg őket, és a halál fenyegette őket. Egy küldött jött a táborba azzal a hírrel, hogy rendelkezésre áll egy gyógyír. Krisztus utasítására egy rézkígyót állítottak fel, és akik arra feltekintettek, meggyógyultak.

Amikor kihirdették ezt az üzenetet, a betegek és haldoklók némelyike nem hitt benne. A táborban itt-ott ilyen szavak hangzottak el: – Lehetetlen, hogy meggyógyuljak, borzalmas állapotban vagyok. Akik nincsenek ilyen rosszul, talán felnézhetnek, és élhetnek.
Mások úgy gondolkodtak, nekik van saját gyógyszerük, amivel meggyógyíthatják a kígyó mérges harapását; ám csak azok gyógyultak meg, akik hittek az üzenetben, és feltekintettek a rézkígyóra. Ez a kígyó Krisztust jelképezte…

Az embereket a bűn mérgezte meg; de Isten biztosított egy gyógyírt a bukott emberiségnek az Isten Báránya személyében, aki elveszi a világ bűneit. Hiábavaló reménység minden, ami Krisztuson kívül valami másban kínál üdvösséget. Semmivel sem szomoríthatjuk meg annyira Megváltónkat, mint azzal, ha kétségbe vonjuk, hogy meg tud menteni bennünket. Bármilyen bűnös életet éltünk is, bármilyen mélyen ivódott is belénk a bűn, van Valaki, aki felettébb meg tudja szabadítani azokat, akik általa járulnak Istenhez.

A bűn betegségére Jézus a gyógyír. Lehetünk műveltek, de az emberi műveltség nem képes kigondolni az üdvösség útját. Lehetünk gazdagok földi értelemben, de ez nem biztosít váltságdíjat lelkünk bűneire. Az üdvösség Isten ajándéka Krisztus által, és az ígéret így szól: „hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”.

A látszat-hit nem elegendő
Nem elegendő, ha látszat-hittel rendelkezünk. Legyen olyan hitünk, amely életadó erővel árasztja el lelkünket! Nagyon sokat veszítünk, mert nem gyakoroljuk a Krisztusba vetett, egyszerű, élő hitet. El kell tudni mondani: „Ő az én Megváltóm; Ő meghalt értem; Reá tekintek, mint tökéletes Megváltómra, és élek.” Jézusra kell néznünk nap mint nap, és élünk. Mindenben Reá kell hagyatkoznunk, mint Példaképünkre. Ez a hit. …

Akkor tiszteljük igazán Urunkat és Mesterünket, ha őszintén belé helyezzük bizalmunkat. Ha kételkedünk az üzenetben, amit nekünk küldött, akkor hasonló helyzetbe kerülünk, mint az izraeliták, akiket megmartak a mérges kígyók, és mégsem tekintettek fel, hogy éljenek. Ha elfogadjuk a szeretetteljes üzenetet, amely meghívásokban, feddésben, intésben érkezett hozzánk, az az életünket és lelkünk gyógyulását fogja eredményezni.

Nem szabad a Krisztussal való, bensőséges kapcsolatnál kevesebbel beérnünk! Ő a szabadságot és az üdvösséget ajánlja fel számunkra, s nekünk élő hittel kell megragadnunk Isten drága ígéreteit. Ám ha csak részlegesen hiszünk, ha lelki életünkben nem mutatkozik meg a szeretet által munkálkodó és lelket megtisztító, élő hit hatalma, akkor nem teljesítjük Urunk és Mesterünk kívánalmait. Jézus ezt mondja: „nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”, ám ha Ő bennünk lakozik, és mi Őbenne, akkor az Ő hatalma által bármit meg tudunk tenni. Úgy kell bíznunk benne, mint ahogy a gyermek bízik földi szüleiben. Olyan szeretetet kell éreznünk iránta, hogy ne áruljuk el belénk vetett bizalmát, és ne kételkedjünk benne semmilyen körülmények közt. Ismernünk kell az igazságot, ahogy az Jézusban van.

Hasonlóvá kell lennünk ahhoz a beteg asszonyhoz, aki átküzdötte magát a tömegen, hogy megérintse Krisztus ruhájának szegélyét. Nem egy mindennapi érintés volt ez, hanem a hit érintése, mert gyógyító erő származott Krisztusból, ami meggyógyította őt. Bár a tömeg ott tolongott a Megváltó körül, és mindenfelől szorította Őt, mégis megérezte a hit érintését. Megfordult, és ezt kérdezte: „…Ki az, aki engem illetett?… Mikor pedig látta az asszony; hogy nem maradt titokban, reszketve előjött és előtte leesvén, megjelentette néki az egész sokaság előtt, miért illette őt, és hogy azonnal meggyógyult. És ő monda néki: Bízzál leányom, a te hited megtartott téged; eredj el békességgel!” (Lk 8:45, 47–48).¹

Jézus reményt hozott a reménytelennek
Vannak időszakok, amikor Krisztus azt mondja szolgáinak, akik erejükhöz mérten nagyon túlterheltek: „…Jertek el csupán ti magatok valamely puszta helyre és pihenjetek meg egy kevéssé…” (Mk 6:31). Feljegyzésünk van arról, hogy egy ízben, egy szakadatlan munkával töltött nap végén, Megváltónk lefeküdt – egy kötélcsomó volt a párnája – és hamar álomba is merült egy halászcsónakban. Kimerült emberi természete pihenésért, alvásért kiáltott…

Íme a Megváltó! Milyen nyomasztó volt a sok nyomorúság, amely mind az Ő gyógyírt adó kezére várt! Tanított és gyógyított a templomban, magyarázta a Szentírást az utcákon, az útfélen, és magányos sétái alkalmával: a sok sürgős teendő miatt nem maradt ideje a pihenésre. Könyörületes szíve megindult az elnyomottak láttán. Vigasztalta a gyászolókat, reményt hozott a reményteleneknek, meggyógyította a bűn által okozott sebeket és sérüléseket. Széjjeljárván jót tett.²

A kereszténynek nem az evilági dolgokért kell élnie. Jézusra kell tekintenünk, aki rettenetes halálával elkészítette számunkra a szabadulás útját. Ha örök életet akarunk nyerni, mindnyájunknak ragaszkodnunk kell a reménységhez, amelyet az evangélium tár elénk. Fel kell tennünk a kérdést magunknak: „Mennyi áldozatot vagyok hajlandó hozni az igazság érdekében?” Mielőtt válaszolnál a kérdésre, arra kérnélek, tekints Jézus életére és éretted hozott áldozatára! Ha látod Őt, akit a te bűneid szegeztek fel a Golgota keresztjére, töredelmes szívvel mindent leteszel az Ő lábaihoz. Amikor felidézzük, milyen nagy volt üdvösségünk ára, biztosak lehetünk abban, hogy az örök élet mindent megér. …

Sátán sokféle módon kísért arra, hogy lelkünket eltávolítsa Krisztustól. Először is azt fogja súgni neked, hogy elég jó vagy önmagadban is, nincs szükséged Jézus átalakító hatalmára. Azt fogja sugallni, hogy kevés hibát követtél el életedben, és ezeket már kiegyenlítetted jó cselekedeteiddel. Ha olyan életet éltél volna, mint amilyennek ő próbálja beállítani számodra, az törött szemekből álló láncra hasonlítana, ami teljesen értéktelen. Egyetlen bűn, amelyet nem hagytál el, elegendő ahhoz, hogy bezárja előtted a menny ajtaját. Ezért jött el Jézus, hogy meghaljon a Golgota keresztjén, mert az ember nem üdvözülhet, ha a bűnnek csak egy foltja is rajta éktelenkedik! Egyetlen reménységed, ha felnézel Jézusra, hogy élj! Ő teljességgel képes megszabadítani azokat, akik hozzá jönnek, és teljes mértékig képes bevégezni azt, amit elkezdett benned és érted. Ő felemel bennünket a mélységből, ahová a bűn miatt süllyedtünk.³

Krisztus a mi Közbenjárónk
A Golgota keresztjéhez közeledve páratlan szeretetnek lehetünk tanúi. Amint hit által felfogjuk az áldozat jelentőségét, olyan bűnösöknek látjuk magunkat, akiket a törvény elítél. Ez a bűnbánat. Alázatos szívvel jőve bocsánatot nyerünk, mert Jézus Krisztus, aki szüntelen az oltár mellett áll, áldozatot mutat be a világ bűneiért. A valódi sátor szolgálója Ő, melyet az Úr és nem ember épített.

A zsidó szentély árnyékszolgálatának nincs többé jelentősége. Nincs többé szükség a naponkénti és az évenkénti engesztelő áldozatra, a bűnök folytonos elkövetése miatt azonban a közbenjáró engesztelő áldozatára van szükség. Jézus Isten jelenlétében szolgál, a megöletett bárány véreként ajánlva fel vérét. Rámutat az áldozatra, amit a bűnös minden vétke és mulasztása elfedezésére hozott.
Közbenjáró Krisztusunk és a Szentlélek szüntelen közbenjárnak érettünk, de a Lélek nem úgy teszi ezt, miként Krisztus, aki rámutat vérére, mely a világ alapítása óta kiontatott.

A Lélek a szívünkben munkálkodik: imára, hálára és dicséretre indít. Az ajkainkon felzengő hála a Szentlélek munkájának eredménye, aki szent emlékezésre indítja a lelket és megeleveníti a szív zenéjét.

A vallásos szolgálatok, az imák, a hálaadás és a bűnvallomás tömjénként szállnak fel a mennyei szentélybe az igaz hívőtől. Az emberiség romlott csatornáin áthaladva azonban azok oly szennyesek, hogy hacsak vér által meg nem tisztulnak, Isten szemében soha nem lehet értékük. Nem folt nélküli tisztaságban emelkednek fel, s ha az Isten jobbján álló Közbenjáró nem ajánlja fel és tisztítja meg valamennyit igazságossága által, akkor azokat Isten nem fogadja el. A földi szentélyek minden jóillatának össze kell elegyednie Krisztus vérének megtisztító cseppjeivel. Jézus saját érdemeinek tömjénezőjét tartja az Atya előtt, amelyben a földi romlásnak nyoma sincs. Ebbe a tömjénezőbe gyűjti népének imáit, háláit és bűnvallomásait, és ezek mellé helyezi saját folt nélküli igazságosságát. Ezután, Krisztus engesztelésének érdemeivel illatosítva, a tömjénfüst teljesen elfogadható állapotban kerül Isten elé.⁴

Sátán megpróbál beférkőzni közénk és Isten közé, de hittel, Jézus megmentő hatalmát magasztalva vissza kell utasítanunk. Nem kell-e késlekedés nélkül lépéseket tennünk? Nem kell-e bizonyítanunk, hogy nem félünk a Megváltóra bízni magunkat úgy a sötétségben, mint a fényben?

Reménység Krisztus közeli visszajövetelében
Jézus szeret téged, és amikor próbák jönnek lelkedre – mert bizonyos, hogy jönni fognak – azok találjanak téged imában, Isten előtt! Az ellenség mondhatja, hogy Isten nem hall téged; de te csak nyugodj meg abban az ígéretben, hogy Ő meghallgatja a töredelmes szívvel elmondott imákat! Könyörgéseid szüntelenül szálljanak Jézushoz, és hidd, hogy meghallgat. Ő válaszol, és megszabadít téged minden próbából és kísértésből! Az apostol ezt mondja: „Hogy a ti kipróbált hitetek, ami sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál, dicséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor” (1Pt 1:7).⁵

A Megváltó hű követői minden korban az Úr eljövetelében reménykedtek. „Ismét eljövök” – mondta Jézus búcsúzóul az Olajfák-hegyén, és ez az ígéret fénybe borította tanítványai előtt a jövőt. Öröm és reménység költözött a szívükbe, amit a fájdalom nem tudott elfojtani, sem a megpróbáltatás megfakítani. Szenvedés és üldözés közepette „a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsőséges megjelenése” volt a „boldog reménység”. …

A sziklás Pátmoszon a szeretett tanítvány ezt az ígéretet hallotta: „Bizony hamar eljövök.” És János sóvárgó válasza az egyház egész zarándokútján mondott imáját önti szavakba: „…Bizony jövel Uram Jézus!” (Jel 22:20).

Ellen G. White

¹ Signs of the Times, 1890. március 10.
² Manuscript Releases, 10. kötet, 349–350. o.
³ Signs of the Times, 1890. március 17.
⁴ Szemelvények Ellen G. White írásaiból, I. kötet, 316–317. o.
⁵ Signs of the Times, 1890. március 17.