Isten karján

„Zúgolódtatok sátraitokban, és ezt mondtátok: Gyűlöl bennünket az Úr, azért hozott ki Egyiptomból, hogy most az emóriak kezébe adjon és elpusztítson bennünket. (…) A pusztában is láthattad, hogy egész úton, amelyen jártatok, úgy vitt téged Istened, az Úr, ahogy a fiát viszi az ember, míg el nem érkeztetek erre a helyre.” (5Mózes 1:26, 31)

Azt terveztük a csapattal, hogy bejárjuk a Remete-szorost, az erdélyi Sziget-hegység legizgalmasabb szurdokát. Jobbról is, balról is 200-250 méter magas, függőleges sziklafalak, középen jéghideg hegyi patak, az ösvény pedig olykor teljesen eltűnik, és víz fölött a sziklafalra erősített vaspántokon lépkedve és a láncokba kapaszkodva lehet lassan, óvatosan előre haladni.

Legkisebb lányom, akit még néhány hét választott el a 4. születésnapjától, mindenképpen velünk akart tartani. Mit tesz ilyenkor egy szerető szívű, de meggondolatlan apa? Nem tudtam nemet mondani. Persze ő képtelen lett volna átkelni a kritikus szakaszokon. A kezével el se érte volna a lelógó láncokat. Így hát, miközben egy kézzel a láncba kapaszkodtam, másik kezemmel szorosan magamhoz öleltem Zselykét. Ő is erősen kapaszkodott belém, de szemmel láthatólag nem félt, sőt élvezte az izgalmas helyzetet. A szurdok vége felé már görcsölt a karom, de a világ minden kincséért sem engedtem volna el a lányomat. Így haladtunk lépésről-lépésre. Nem is tudom ki örült jobban, amikor megérkeztünk a szurdok végén kialakított skanzenhez, Zselyke, hogy megsimogathatja a cicákat és a kutyákat, vagy én, hogy végre megpihentethettem a karomat.

Az a kép jut eszembe, mikor Mózes Istent egy apához hasonlítja. Érdekes módon, azonban nem mindenki így értékelte az eseményeket. Voltak, akik úgy vélekedtek, hogy „gyűlöli őket az Úr”. Pedig ugyanazt látták, ugyanazt élték át, ugyanazokon a tapasztalatokon mentek át, mint Mózes. Hogyan lehetséges, hogy ugyanazokból a tényekből homlokegyenest különböző következtetéseket vonhatunk le? Hogy lehetséges, hogy azonos élettapasztalattal valaki számára Isten haragvó önkényúr, aki abban leli örömét, hogy elpusztítsa az embereket; mások számára pedig szerető apa, aki a karján viszi a gyermekét?

Véleményem szerint a válasz abban van, milyen szemüveget húzunk föl. Ha hajlamosak vagyunk inkább a bajokra koncentrálni az életben, ha nem keressük a rosszban a jót, ha folyton a hibát látjuk a dolgokban és az emberekben, akkor természetszerűen értelmetlenné válik az életünk, és ezért – ki más? – Isten lesz a hibás. Az ilyen emberek vélt vagy valós sérelmeikből merítve ontják magukból a keserűséget és a panaszt, kritizálnak és belekötnek másokba, mert úgy gondolják, szigorú és haragvó Istenünk van.

A negatív teológia, a szigorú és ítélkező Isten képe lecsapódik az élethez és az emberekhez való viszonyulásunkban.

Ha azonban tudatosan figyelünk arra, hogy meglássuk a környezetünkben és a másik emberben a jót, akkor Mózes Istenét tesszük magunkévá. Az Úrral szerzett tapasztalatok olyanokká válnak, mint amilyen a Remete-szoros volt a lányom számára.

A pozitív teológia, a szerető és elfogadó Isten képe kihat az életünkre és az emberekkel való kapcsolatainkra.

Te melyik szemüveget hordod szívesebben?

Árvai Tamás
lelkész