Használati útmutató a plutónium helyes alkalmazásához

A plutónium felettébb veszélyes, radioaktív anyag, így bárminemű alkalmazása komoly körültekintést és elővigyázatosságot igényel. Nem focizunk vele, nem keverjük élelmiszerbe. Nem fogdossuk puszta kézzel — ha lehet, nem fogdossuk sehogyan sem, hiszen a nem megfelelő kezelése maradandó egészségkárosodást, akár halált is okozhat. De talán ezt mondanom sem kell, igaz?

Miután Lukács evangéliuma 9. fejezetében a tanítványok — noha Jézus minden segítséget megadott nekik, hogy sikerrel járjanak — csúfos kudarcot vallottak úgy a vendéglátás (9,10-17), a teológiai látás (9,28-36), a gyógyítás (Lk 9,37-43), az együttműködés (9,49-50), és a felebaráti szeretet (9,51-56) terén, Jézus a régi, jól bevált módszerhez nyúl: újraosztja a feladatokat. Úgy, ahogy az Egyiptomból való kivonulás negyvenedik évében a kétes hatékonyságú tizenkét kém helyett csak a két jól beváltat küldtek felderítésre; Éli elvetemült fiai helyett Sámuelt hívta el Isten a szolgálatra; az erős és jóképű, idősebb gyermekek helyett Dávidot választotta királynak; a farizeusok és írástudók helyett halászoknak, vámszedőknek és végül pogányoknak fedte fel az Isten országának titkait, most a tizenkettőtől hetvenkettő (más források szerint hetven) veszi át az elejtett stafétabotot, részletes útmutatás kíséretében.

„Menjetek el! Íme, elküldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé.” (Lukács evangéliuma 10,3)

Félreértés ne essék, Jézus nem a befogadó települések lakóit minősíti. Nem azt mondja, hogy „ti lesztek a jók, az üldözöttek, ők pedig a köpni való hitetlen agresszorok…”. Nem, ez a mondat többet árul el az isteni munkamódszerről, mint bármi másról: arról a nagybetűs Evangelizációról (a színtiszta evangéliumhirdetéséről), ami nem kardokkal és pénzzel, kapcsolatokkal és egyéb „farkashoz méltó” eszközökkel próbál célt érni, hanem bárányként csak a pásztorra hagyatkozik.

Az erszény otthon marad, a tarisznyára nem lesz szükség, sőt, az ismerősökre sem, akikkel útközben találkoztok. Az egyetlen dolog, amit magatokkal visztek, legyen a békesség! Ha élnek vele, hagyjatok ott belőle, de ha nem, a tietek. Egy kedves barátom szavaival élve: „Nem szabad feledni, hogy te a lehetőséget teremted meg, a döntés rajtuk múlik, az nem minősíti a te munkádat!” Békességben lehetsz, még akkor is, ha a békesség nem talál befogadásra.

Mindegy, mi történik, egy dolog fontos: békesség üzenete hangozzon minden rászoruló házában! „Elközelített hozzátok az Isten országa.” Áldás és átok, öröm és szorongás vegyül ezekbe a szavakba — kinek mi. A rászorulónak feloldozást, az önteltnek fenyegetést jelent ez a mondat, nekünk pedig magát az életet.

Mert a hetvenkettő után jövünk mi, akik a stafétát a kezünkben szorongatjuk. Most nekünk szólnak Jézus szavai: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki elküldött engem.” (Lk 10,16). Hatalmas megtiszteltetés és még nagyobb felelősség. Mint a sugárzó plutónium, az evangélium is halált hoz, ha hozzá nem értő kezekkel nyúlnak hozzá — halált hoz úgy a hallgatóra, mint a beszélőre. A bárány-módszer tehát ma is az etalon, ez az egyetlen mód, ahogyan Isten igéjét hirdetni lehet és kell. Nem erőből, nem dacból, nem polemizálásból, nem más lejáratásából, nem a magam felemeléséből — csak és kizárólag szeretetből. „Elközelített hozzátok az Isten országa.”

Csak így érhető el az eredmény:

„Mikor a hetvenkét tanítvány visszatért, örömmel mondta: Uram, a te nevedre még az ördögök is engedelmeskednek nekünk!” (Lk 10,17)

Ó, bárcsak…

Ömböli Krisztián
a győri körzet lelkésze