Fények és árnyak Minneapolisban

Az első szikrák
A Generál Konferencia ülése Minneapolisban^[1] (1888) váratlan és nem kívánt üzenettel szembesült, amelyet a Sings of the Times (Idők jelei) című kaliforniai folyóirat két ifjú szerkesztője hozott magával.

– A. T. Jones magas, jó megjelenésű lelkész; kiváló szónoki tehetségével képes volt akár két óra hosszan is lekötni hallg atói figyelmét; néha végletekre hajló vérmérsékletű autodidakta; történelmi művek szerzője volt; Van Horn lelkész által tért meg;

– E. J. Waggoner, kiváló és engedékeny szónok; eredeti hivatása szerint orvos; Joseph Waggoner lelkész fia.

Jones és Waggoner már 1888 előtt teológiai vitába keveredett az egyház vezető teológusaival (George Butler, a Generál Konferencia akkori elnöke; Uriah Smith, a Review and Herald főszerkesztője; stb.) azzal kapcsolatban, hogy Gal 3:24 verse hogyan határozza meg a törvényt. Az Idők jelei folyóiratot szerkesztő ifjak bátorkodtak közzé tenni azon véleményüket, miszerint a Galáciabeliekhez írt levélben levő törvény a tízparancsolatot jelenti, szemben az idősebbek véleményével, akik a Review and Herald kiadványban 1886-ban azt közölték, hogy a Galáciabeliekhez írt levél a ceremoniális törvényre utal.

Ellen White a távolból, Svájcból szállt be a vitába. Előbb csitította az ifjak hevét és megfeddte őket, amiért közölték e megosztó cikket. A fiatal lelkészek beismerték tévedésüket és nem jelentettek meg többé ilyen cikkeket. Azt azonban nem tudni, hogy Ellen White levele hogyan juthatott el a Review szerkesztőségébe is. Ennek következtében még az értekezlet megkezdése előtt Butler elnök felhasználta e személyes levél tartalmát, és mivel azt hitte, hogy Ellen White az ő oldalán áll, megrovó cikket írt Jones és Waggoner lelkészekhez címezve. Erre válaszként Ellen White azt írta az elnöknek, hogy e cikkel elkötelezte magát, hogy helyet adjon Jones és Waggoner nyilvános magyarázatának. És így történhetett meg, hogy a két kaliforniai ifjú bekerült a Generál Konferencia ülésének programjába.

A világosság folyama
A minneapolisi tanácskozás az akkor éppen beteg Butler elnök nélkül lett megtartva. (Levelet intézett azonban a küldöttekhez és a hit megtartására szólította fel őket). Kezdetben Jones ismertette saját nézeteit a Dán 7. fejezetében található római fenevad szarvaival kapcsolatosan, ezzel azonban éles ellentétbe került a közmegbecsülésnek örvendő Smith magyarázataival. Próbálta alátámasztani elméletét, de Smith elnöknek adott egyik válaszában tiszteletlen volt, ezért Ellen White nyilvánosan megfeddte őt.

Ezután következett a valódi történelmi pillanat, amikor Jones és Waggoner előtárták a Római és a Galáciabeliekhez írt levelek üzenetét. Ellenlábasaik elejétől fogva próbálták a vitát a törvényre terelni, ám Jones és Waggoner számára sokkal fontosabb volt a levél üzenetét ismertetni, mint kitérni a részletekre. Úgy látták jónak, hogy bemutatják „az Üdvözítő páratlan vonzerejét”, amelynek részesei vagyunk hit által, úgy a megbocsátó kegyelem, mint az Ő törvényeinek megtartása által.

Ellen White nem volt hajlandó bíráskodni a fellobbanó teológiai vitában, ám lelkesen támogatta Waggoner és Jones nézeteit, látva „Krisztus hitének és igazságának értékes tanaiban… a világosság folyamát”:^[2]

„Ez volt az első világosan kifejtett tanítás erre vonatkozóan, amelyet emberektől hallottam, kivéve beszélgetéseinket a férjemmel. Úgy gondoltam, hogy én nagyon jól értem ezt a kérdéskört, mivel Isten kinyilatkoztatta, és hogy a Battle Creek-i testvérek nem értik, mivel nekik nem mutattatott meg. Ezért amikor valaki más ismertette ezeket az elveket, a teljes lényem ámen-nel válaszolt”^[3]

„Nem járta át a sötétség”
Jones és Waggoner minneapolisi prédikációinak részleteit nem ismerjük, mivel nem tették közzé. Azonban megtaláljuk ezt az üzenetet Waggoner 1887–1891 között keletkezett irataiban, és a Prófétaság Lelkében. Annak ellenére, hogy Ellen White felhívást intézett az üzenet elfogadására, a küldöttek véleménye megoszlott, zavar keletkezett és egyesek kifejezetten ellenálltak. Néhányan elhagyták a termet. Ellen White is távozni akart, de Isten Lelke megállította őt. Az egyházat szakadás fenyegette.

Ellen White határozottan elutasította, hogy halasszák el a vitát, amíg Butler is jelen lehet, és hogy szavazat alá bocsássák a vitás kérdést. Isten műve nem várhat senkire. Ám a szavazás sem lett volna helyénvaló, ha nem értik tisztán a dolgokat. Ezért imát és tanulmányozást javasolt, személyes meggyőződést és megváltozott lelkületet. Amíg lázadó lelkület uralkodott, és az emberek embereket próbáltak követni és nem az Igét, addig a szavazás nem volt egészséges és biztos megoldás.

Így hát nem jutottak dűlőre a konferencián. Jones és Waggoner üzenetét a vezetők egy része elutasította (Smith, Conradi, Morrison, Nicola), míg mások elfogadták (Haskell, Prescott, Wilcox, Kilgore, McReynolds, Hyatt, Westphal, Starr, Gates, Tait, Robinson, Jonhson, Flaiz, Starbuck, Craig, Covert, Ellen White, William White). A Battle Creek-i vezetők hatása alatt a legtöbben képtelenek voltak dönteni, de nem is vették komolyan az üzenetet, sőt attól tartottak, hogy Ellen White elveszítette a józan eszét.

Új világosság vagy örök evangélium?
Ellen White 1889-ben mondta el Washburn lelkésznek (ez az ifjú lelkész nem fogadta el a minneapolisi világosságot), hogy míg Európában tartózkodott, egy angyalt látott, aki kitárta karjait és ezt mondta: „Ebben a vitában mindkét táborban követnek el hibákat”. Majd hozzátette:

„Nem a Galáciabeliekhez írt levélben említett törvény értelmezése a vitás kérdés, hanem a hit általi megigazulás. Ellett Waggoner világosabban be tudja mutatni a hit általi megigazulást, mint én… Isten különleges világosságot adott neki erre vonatkozóan. Én is szerettem volna mindezt tisztán ismertetni, ám nem tudom úgy megtenni, mint ő. Minneapolisban azonnal felismertem ezt az üzenetet, miközben Waggoner prédikált.”^[4]

A minneapolisi üzenet és az egyháztörténelem közötti kapcsolatról Ellen White így nyilatkozott:

„Isten megadta Waggoner testvérnek azt a kegyelmet, hogy érthetően előadhassa nézeteit a hit általi megigazulás, valamint Krisztus igazsága és a törvény kapcsolatáról. Ez nem új világosság, hanem a régi világosság, amely a maga helyére került a harmadik angyal üzenetében… ’Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt, akik megtartják a Jézus hitét, és az Isten parancsolatait’ (Jel 14:12)… A Jézus hitéről megfeledkeztek és közömbösen kezelték. Nem foglalta el a Jánosnak is kinyilatkoztatott előkelő helyet. Nagy mértékben elhanyagolták Krisztusba vetett hitet – mint a bűnös egyedüli reménységét – de nem csak a prédikációkban, hanem nagyon sok olyan hívő tapasztalatában, akik vallják, hogy hisznek a harmadik angyal üzenetében.

Ezen a találkozón bizonyságot tettem arról, hogy a Szentírás alapján bemutatott üzenet a legértékesebb fény, amely beragyogja a Krisztus igazsága és a törvény kapcsolatáról szóló tanítást, amelyet folyamatosan ismertetnünk kell a bűnös emberrel, mint üdvösségének egyedüli reménységét. Ez számomra nem jelentett új világosságot, mivel Isten az utóbbi 44 évben ismertette velem és én elmondtam már népünknek… Ám nagyon kevesen válaszoltak a felhívásra… Túl kevesen beszéltek, vagy írtak erről a nagy tanításról. Némelyek prédikálása Kain – Krisztus nélküli – áldozatához hasonlítható.”^[5]

^[1] Főbb források, melyeket felhasználtunk lapszámunk e témához kapcsolódó cikkeiben: Gerhard Pfandl, „Minneapolis, 1888, an Adventist watershed,” Adventist World, 2012; L. E. Froom, Movement of Destiny, RH, 1971; George Knight, From 1888 to Apostasy, RH 1987; G. Knight, Angry Saints, RH 1989; W. W. Whidden, E. J. Waggoner: From the Physician of Good News to Agent of Division, RH, 2008.
^[2] E. G. White, 1888 Materials, 291. old. (az eredetiben)
^[3] MS 5, 1889.
^[4] R. J. Wieland, „An Interview with J. S. Washburn – signed and attested by him”, Hagerstown, Maryland, 1950. június 4.
^[5] Ellen White, Szemelvények, 3. köt., 168–169. old. (az eredetiben)